Az attraktív erő

Van párhuzam Apponyi Albert kora és a miénk között, csak nem olyan, mint amilyenről Szále László (Apponyi – Andor, ÉS, 2012/9., márc. 1.). illetve Bauer Tamás (Andor nem Apponyi, ÉS, 2012/11., márc. 14.) beszél. Kínos számomra újra elmondani, hogy mi lenne az, hiszen már megírtam egy Színrebontásban (A magyar fehér holló, MH, 2003. II/8.), a cikk azután könyvben is megjelent (Rendes ország, kétféle történelem, Noran, 2005), mégis kénytelen vagyok, mert szemlátomást ismeretlen maradt ez a fontos epizód, noha az egész históriából leginkább ez hajaz mostani viszonyainkra.

Apponyi Albert 1920. március 16-án (mint sejthető, nem először pedzette a témát) levelet írt a magyar parlamentnek arról, hogy a nyugati hatalmakkal folytatott tárgyalásokat tulajdonképp mi lassítja és mi nehezíti. Mivel a levélben az akkori magyar belpolitikának hazánk esélyeit igencsak rongáló visszásságairól is szót ejtett, a fogadtatás nemhogy nem volt szívélyes, de szinte példátlan módon cenzúrának vetették alá. Még a jobboldali sajtó akkori zászlóshajója, az Új Nemzedék is csak négy nappal később közölhette azt, amit a miniszterelnök március 17-én ismertetett a T. Házban. Apponyi levelének felolvasása éktelen felzúdulást keltett, és az idős grófot övező köztiszteletnek egyszeriben vége szakadt. Apponyi gyakorlatilag (tárgyilagosságra vetemedve) azt üzente, hogy a magyar kormány is felelős azért, ha a nyugati demokráciákban elriasztó kép alakult ki rólunk, változtatni kéne tehát a változtatandókon. „A világsajtóban a közállapotokat illető közlésekből a békedelegáció mély sajnálkozással nap nap után kénytelen megállapítani azt a felette hátrányos megítélést, mellyel az általunk jelzett törvénytelen cselekmények találkoznak”.

Ha valaki nem értené: Apponyi a fehérterror néven ismert eseményekre, a demokráciát veszélyeztető atrocitásokra, a különítményesek szabad garázdálkodására, az állampolgárok vagyoni és személyi biztonságának veszélyeztetésére céloz. „Már legutóbbi elutazásunk előtt utaltunk az akkor jelentkező beteges tünetekre, melyek belpolitikai állapotainkban mutatkoznak. Kértük a kormányt, hogy igyekezzék az ország belső konszolidációjának haladását biztosítani és ezáltal delegációnk nehéz munkáját elősegíteni”. Mivel ez nem történt meg, Apponyi azt próbálja megértetni, hogy a nyugati közvélemény előtt nem marad titokban „belállapotaink ecsetelt züllésének hatása”, és „a mai a szó teljes értelmében kényes pillanatban igen kellemetlenül érezhető. A hangulat ellenünk fordult, aminthogy természetes, hogy megszűnik annak az államnak az attraktív ereje, amely a polgárok elemi közszabadságait megvédeni képtelen”.

Ha már párhuzamot keresünk 1920 és 2012 között, vegyük észre azt, ami valóban (és kísértetiesen) hasonlít. Az Apponyi-levél sem tudott a kormánypártra kijózanítóan hatni. Szavainak visszhangja a kormánypárti média tolmácsolásában így festett: „A tiltakozás moraja zúgott végig a padsorokon, és a nemzetgyűlés megdöbbenve hallgatta, hogy a külföldi internaconalista sajtó beállításában úgy szerepel a keresztény nemzeti kurzus, mintha az barbárságot jelentene egy civilizált országban!” A levélíró személyét illetően a legenyhébb megjegyzés így hangzott: „Apponyi félre van vezetve!”, a legdurvább pedig (a szélsőjobboldal felől) így: „Zsidó manőver!”