Nizalowski Attila

a szerző további cikkei

Egy kedves hangú, hetvenkét éves hölgy ébresztett, aki valami furcsa, megmagyarázhatatlan belső késztetésnek engedelmeskedve a rádión keresztül közölte, hogy szereti a Mikolát. Ekkor még nem tudtam, hogy a gyerek is mindjárt felkel, és fáj a füle, hogy az ügyeletes körzeti gyermekorvos nagy biztonsággal nem tud diagnosztizálni egy gennyes fület, hogy a hat buszmegállónyira lévő ügyeletes kórház hétvégén tíz kilométerre van taxival, ezerháromért, hogy a globális felmelegedés miatt a kezelés alatt a visszaút 2400 forintra tágul, hogy férfiember létemre majd' elájulok, amikor meglátom a negyvenes évek stílusában szépen berendezett gyerekkezelőt, hogy a doktornőnek is jár az ebédidő, ami miatt másfél órát kell még várakozni, hogy nem lesz kiírva, hol van a férfimosdó, de az anyukák segítenek megkeresni azt (az alagsorban van, a csapóajtó mögött), hogy Zuglóban megszűnt az ügyeletes patika, és vissza kell buszozni Angyalföldre, hogy a mínusz tíz fokban az utcán kell várakozni a soromra, mert ez a rend, hogy rászólok a mögöttem álló párra, mert matracnak néznek, vagyis röviden: hogy ma Budapesten reggel nyolctól délután háromig tart elintézni egy szimpla középfület.
Ma már sokkal okosabb vagyok, például azt is sejtem, hogy mit lehet szeretni Mikolában. Azt viszont nem tudom, hogy százezer külföldi középfüles ugyan mit tud még javítani ezen a pompás helyzeten.