Keresnivalója nincs ott semmi

(Válasz Petőcz Andrásnak)

VISSZHANG - LX. évfolyam, 48. szám, 2016. december 2.

Érdeklődéssel olvastam Petőcz András „adalék”-át az ÉS 2016. október 14-i számában („Nincs ott semmi keresnivalója”. Adalék a posztmodern és az avantgárd irodalom történetéhez).

Petőcz az 1985. augusztus 1–4. között Schöffer Miklós szobrászművész kalocsai múzeumában rendezett Magyar Műhely-találkozóról ír, ez volt az első, amelyet a Párizsban megjelenő magyar nyelvű folyóirat Magyarországon rendezhetett.

Petőcz már cikke elején kijelenti: „az irodalom világában egyfajta mérföldkő lett ez az esemény. [...] Ez után a találkozó után vált ketté ugyanis a prograsszív irodalmi világ, méghozzá »posztmodernekre« és »avantgárdokra«, és ezután kezdődött meg az avantgárd irodalom térvesztése, kanonizációs folyamatának teljes megrekedése. Egyszerűbben szólva, ezután a Magyar Műhely-találkozó után indult el az a folyamat, amelynek következményeként az avantgárd irodalom egyértelműen ismét a margóra szorult.”

A „kettéválás” oka szerinte az volt, hogy a Magyar Műhely egyik akkori szerkesztője (e cikk írója) a találkozóra megjelent 70. folyóiratszámban Esterházy Péterről azt írta, hogy a JAK-füzetek sorozatában napvilágot látott Daisy című „operalibrettó” írójának nincs ott semmi keresnivalója. A bírálat néhány sorát elolvasva Esterházy Péter megsértődött, és felesége, valamint Megyik János szobrászművész társaságában elhagyta a kalocsai találkozót, amelyen ezután „negatív hangulat támadt”, s „lassan, de biztosan romlani kezdett a hangulat a Magyar Műhely körül”. „És ez a hangulatromlás, mint késbb kiderült, megállíthatatlannak bizonyult.”

Elgondolkoztam azon, miért pont 2016 októberében, három hónappal Esterházy halála után tartotta fontosnak Petőcz András mindezt elmondani. Most világosodott meg elméje? Vagy talán úgy érezte, Esterházy Péter leghűségesebb magyar tanítványaként gyorsan csatasorba kell állnia, ha az író korai halálából valami hasznot akar húzni?

Mielőtt Petőcz Andrásnak válaszolnék, vegyük röviden szemügyre azt a helyzetet, amely (a mi látószögünkből nézve) az 1980-as években szülőhazánkban kialakult.

A Magyar Műhely Magyarországon hosszú éveken, évtizedeken keresztül tiltott gyümölcsnek számított. Az első „szabályos” Magyar Műhely irodalmi estet szombathelyi barátaink szervezték, 1981. január 5-én, a helyi művelődési házban. Az első nagyobb szabású Magyar Műhely irodalmi est Budapesten, 1982. április 15-én a Kossuth Klubban volt. Az estet Béládi Miklós szervezte és vezette be. A zsúfolásig megtelt teremben ott ült sok hazai barátunk és munkatársunk, valamint cenzoraink – mindazok, akiknek a Műhelyhez valami köze volt. A bemutatott műveket a közönség érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadta.

Második budapesti estünket, 1984 augusztusában, a Belvárosi Ifjúsági Ház rendezte. Ez kis híján botrányba fulladt. Az Ifjúsági Ház igazgatónője ugyanis felkért bennünket, hogy mutassuk meg neki a felolvasásra szánt műveket. Ezt természetesen megtagadtuk. Azt a kérését sem tudtuk teljesíteni, hogy legalább Erdély Miklós ne az Aranyfasisztáim című versét adja elő. „Mindenki azt olvas fel, amit akar!” Sok telefonba került, míg az estet megtarthattuk.

1982-től hazai barátaink, munkatársaink megjelentették a JAK-füzeteket; a sorozatnak különösen a Ver(s)ziók című 2. füzete volt érdekes, amely a fiatalok formai kísérleteit, erdeményeit adta közre. A hatalom válasza ezekre a fejleményekre általános ellentámadás volt az avantgárd és annak akkoriban legerősebb képviselője, a Magyar Műhely ellen.

Elsőként Veress Miklós nyitott tüzet (az akkori) ÉS 1985. április 26-i számában, s a támadást Alföldy Jenő folytatta. (Ezt olvastam a Magyar Műhelyben, Élet és Irodalom, 1985. szeptember 27.)

Timár György az Élet és Irodalom 1985. november 15-i számában jelentkezik. („Hol áll a gárda?” „Mennyiben előőrs és mennyiben »utóőrs« ez a mai magyar avant-garde?” Kijelenti, hogy Illyés Gyulának volt igaza: „ő a könnyebb avant-garde helyett, Párizsból hazatérve, a Nehéz föld útját választotta...”) Az ÉS-vita 1986-ban is folytatódott.

A kalocsai összejövetel (a Schöffer Múzeumban) valóban mérföldkő volt a Magyar Műhely életében. A Párizsban élő világhírű szobrász „nyári szemináriumai” sorába illesztette be a Magyar Műhely Munkaközösségének találkozóját; ebbe az akkori hivatalos szervek nemigen tudtak beleszólni. Mindössze annyit tehettek: egyenruhás és civil rendőrök tucatjait vezényelték Kalocsára, akik a Nyugatról érkező írók és művészek minden lépését figyelték.

Nem tudom, hogy Esterházy Péter távozásával a legjelentősebb szerzőjét veszítette-e el a Műhely Kalocsán (nem szoktuk jelentős szerzőinket egymáshoz viszonyítva méricskélni), mindenesetre sajnáltuk, hogy Esterházy Péter, aki nem először vett részt Magyar Műhely-találkozón, s akit mi, műhelyesek (mint ezt Petőcz is elismeri) nagyra becsültünk, sértetten távozott. Így nem hallhatta azt az emlékezetes vitát sem, melynek során a körülbelül százfőnyi jelenlévő előtt a „három ász” (Beke László, Erdély Miklós, Hegyi Lóránd) csapott össze.

Ebben az időben – tehát a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején – jelentkeztek azok a hatvanas, hetvenes évek jelentős avantgárd hullámait követő irányzatok, amelyek a „posztmodernizmus”, a „transzavantgárd”, az „új szenzibilitás”, az „új barokk” fedőnevet kapták a keresztségben. A nyolcvanas években a Magyar Műhely köre már részletesen elemezte az ún. „posztmodern” jelenséget!

Amint arról Pomogáts Béla az Élet és Irodalom 1984. szeptember 7-i számában beszámolt: „egyéves szünet után rendezte meg idei találkozóját a párizsi Magyar Műhely a Bécs melletti Hadersdorfban. [...] Bőven áradt a szó, [...] afelől tudniillik, hogy hol végződik az avantgárd és hol kezdődik a posztmodern művészet, irodalom. A találkozó programján ugyanis ez a kérdés szerepelt, s erre próbáltak választ adni a tudós és szellemes előadók: a párizsi Sipos Gyula, az újvidéki Sebők Zoltán és a csepregi, azaz hazai Molnár Miklós, akik, ha másban nem, abban mindenesetre találkoztak, hogy nem tudták, nem is akarták definitív módon elhatárolni egymástól az »avantgárd« és a »posztmodern« irányzatot. Sipos rendkívüli erudícióval alapozta meg mondanivalóját, hatalmas szakirodalmi anyagot mozgósított, s nem minden irónia nélkül mutatott rá a tudós szakértők bizonytalanságaira, gondolati tétovázására, amely minduntalan kiütközik, ha valakinek a modern művészet alapvető fogalmait tételesen meg kell határoznia. Sebők elsősorban a korszerű képzőművészet elméleti kérdéseinek alapos átgondoltságával kápráztatta el hallgatóit. [...] A Magyar Műhely-találkozókon parlamentáris szellem uralkodik, mindenki szót kap, aki úgy érzi, hogy mondanivalója van, most is egymást követték a nyugati világban élő s a Magyarországról Bécsbe látogató írók, művészek, s a jelenlévők töprenghettek azon, hogy amit hallanak, látnak, az vajon »avantgárd« vagy »posztmodern«.”

Ezek után nézzük azt az írást, amelyben Esterházy Péter Daisy című operalibrettóját bíráltam. Az „Irodalmi króniká’-t ez idő tájt folytatólagosan írtam, szinte számról számra. A 70. számban megjelent rész címe: Hol tart ma a fiatal magyar irodalom?, s abban 13 író többé-kevésbé friss kötetéről, a fiatal Márton László, Molnár Miklós, Esterházy Péter, Petőcz András, Zalán Tibor, Péntek Imre, Kukorelly Endre, Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Borcsa János, Sebők Zoltán, Deme Zoltán, Géczi János kötetei­ről s nem mellékesen Kemenczky Judit, Györe Balázs, Szkárosi Endre és Cselényi Béla költészetéről mondom el, röviden, véleményemet. Köntörfalazás nélkül, ahogyan ez akkoriban körünkben szokásos volt. (Az őspélda erre Parancs János éles hangú kritikája a Műhelyben Sulyok Vince verseskötetéről.) Ezekben a fiatal írókban az volt a közös, hogy az avantgárd tájai felé indultak el Magyarországon, illetve a környező országokban.

A 24 éves Esterházy Péter első novellája a Magyar Műhelyben jelent meg, 1974 áprilisában. (Keringő szívütemben, 43–44. szám, 17–19. oldal.) Sokat vártunk tőle: íráskészsége avantgárd írói alkatot sejtetett.

1985-ben már több értékes mű volt Esterházy Péter mögött. Fancsikó és Pinta (1976), Pápai vizeken ne kalózkodj! (1977), Termelési-regény (kisssregény) (1979), Bevezetés a szépirodalomba (Függő, 1981), Ki szavatol a lady biztonságáért? (1982), Kis Magyar Pornográfia (1984), Fuharosok (1983).

A Daisy („Opera semiseria egy felvonásban”) 1984-ben jelent meg, a JAK-füzetek 6. köteteként. Amikor ezt a rövid szöveget elolvastam, világossá vált számomra, hogy Esterházy jelentős író ugyan, de nem avantgárd író. Ez persze önmagában nem baj, de „avantgárd csalódásomat” tükrözi bírálatom kemény hangja. Amikor Esterházy Péter a bírálatot elolvasta, sértődötten otthagyta a kalocsai Műhely-találkozót. Pont. Nem először és nem utoljára történt ilyesmi az irodalmi életben, különösen nem az avantgárd irodalmi életben.

Első megjegyzésem: nem hiszem, hogy „ez után a találkozó után vált ketté [...] a progresszív irodalmi világ, méghozzá »posztmodernekre« és »avantgárdokra«, és ezután kezdődött meg az avantgárd irodalom térvesztése” (mint azt Petőcz írja). A „posztmodern” térnyerése a magyar irodalomban már 1977-ben megkezdődött: ide sorolják például Nádas Péter Egy családregény vége című könyvét 1977-ből, Lengyel Péter Mellékszereplők című művét 1980-ból.

Másodszor: az avantgárd, Magyarországon, későn született, és mindig is a „margóra szorult”. Egyetlen adalék elegendő ennek érzékeltetésére. 1872 és 1914 között Franciaországban 312 avantgárd lapot alapítottak. (Lásd Maurice Caillard és Charles Forot, Les revues d’avant-garde, 1870–1914, a Belles-Lettres különszáma, Párizs, 1924. Hasonmás kiadása: Párizs, J.-M. Place, 1990.) A magyar avantgárd (amelynek kezdetét enciklopédiáink 1908-tól, a Nyolcak művészcsoport megalapításától számítják) első és jó ideig egyetlen folyóiratát, a Tettet Kassák Lajos 1915-ben alapította. A MA 1916 és 1925 között jelent meg.

Harmadszor. Petőcz András azt írja (s azt hiszem, cikkének ez az egyik legsúlyosabb tévedése): „a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Magyar Műhely és annak avantgárd köre igazi kanonizációs bázis volt”. A kanonizáció elméletét a Magyar Műhely soha nem fogadta el. Kanonizálni halottakat szoktak; a szentté avatás nem irodalmi kérdés. A kanonizálandó íróknak, művészeknek – abszurd módon – kánonokhoz kellene igazodniuk; testüket, lelküket, írásaikat előregyártott szabályokhoz szabni, ragaszkodniuk kellene (egy bizonyos korban) kötelezőnek tartott módszerekhez, eljárásokhoz. Az avantgárdnak egyik éltető mozdulata az addig érvényes minták, módszerek, szabályok megszegése, áthágása. Az avantgárd írót pontosan az különbözteti meg kortársaitól, hogy elveti a normát.

Jacques Derrida szigorúan ítéli meg a kanonizációt. A „negatív teológiá”-val összefüggésben azt írja róla: „...ezért kanonizálhatók emlélművekké azok a művek, amelyek a törvényeket betartva alkalmazkodni látszanak egy művészet, egy műfaj szabályaihoz, megismétlik a hagyományokat, maguk is ismételhetők, befolyásolhatók, átvitel, hitel és tanítás tárgyai. Vannak ugyanis mesterek és tanítványok.” A mestereket nem lehet a kánon kalodájába zárni. Ők mindig új utakon járnak.

Adjunk tehát hálát az irodalom istenének, hogy a műhelyesek kanonizációja „elmaradt”, a „kanonizációs folyamat megrekedt”!

A Magyar Műhely lendülete a kalocsai találkozó után töretlen maradt. 1980 és 1986 között negyvenhat fiatal írót és képzőművészt mutatott be, „nevesített” a magyar irodalomban és képzőművészetben. Az első közlést mindig is a Magyar Műhely egyik legfontosabb feladatának tartottuk, s vállaltuk az ezzel járó kockázatot.

Nézzük meg közelebbről Petőcznek azt az állítását, hogy a kalocsai „botrány”-nak (botrány nem volt) az lett a következménye, hogy „lassan, de biztosan romlani kezdett a hangulat a Magyar Műhely körül, és ez a hangulat, mint később, évekkel később kiderült, megállíthatatlannak bizonyult. [...] Annak, hogy a Magyar Műhely szerkesztőségi cikkben megsértette Esterházyt, az igazi vesztese a Magyar Műhely lett.” Ez a fogalmazás félreérthető: cikkem nem szerkesztőségi cikk volt, tehát nem a „Magyar Műhely szerkesztősége”, hanem a folyóirat egyik szerkesztője „sértette meg” Esterházyt. Az incidensnek bizonyos helyi értéke kétségtelenül volt, de a magyar posztmodern és az avantgárd irodalom közötti „repedés” nem magyarázható esetleges, szubjektív eseményekkel. Sokkal inkább esztétikai nézetkülönbségekről, illetve azok fölerősödéséről van szó. S ez nem megy vérre. Apocalypse: No!

1985 után is jöttek a JAK-füzetek dedikált példányai, Ambrus Lajos, Bacsó Béla, Garaczi László, Kukorelly Endre, Márton László, Petőcz András, Székely Ákos kötetei, a Jelenlét-antológia; mind itt sorakoznak könyvespolcomon Géczy János, Tandori Dezső dedikált köteteivel együtt.

1986 decemberében megalakult a Magyar Műhely magyarországi Baráti Köre. A Magyar Írók Szövetségének benyújtott alapító okmányt 31 jó nevű fiatal író írta alá Aczél Gézától Tóth Gáborig. A Baráti Kör előadásokat szervezett, irodalmi esteket rendezett a Fiatal Művészek Klubjában. Önálló kiadványa is volt: 1987 októberében nagyalakú képzőművészeti albuma jelent meg.

1987-ben, a hadersdorfi találkozón, szokás szerint, sokan voltunk, többek között az Új Zenei Stúdió tagjait láttuk vendégül; ők kapták az 1987. évi Kassák Lajos-díjat.

1989-ben a Műhely-találkozót Szombathelyen tartottuk, ezt Székely Ákos barátunk szervezte, ő kérte fel Török Tamást a Szombathelyi Képtárban rendezett Szabad terület című kiállítás megnyitására, amelyen olyan külföldi és magyarországi képzőművészek vettek részt, mint Lucien Hervé, Ioan Bunus, Maurer Dóra, Bortnyik Éva vagy Szenes Zsuzsa.

1991-ben újra Szombathelyen találkoztunk; Beke László, Tóth Gábor, Szombathy Bálint, Peternék Miklós tartott előadást, és megjelent a „g(k)épeltérítés” című album, Fajó János, Major Kamill, Maurer Dóra, Megyik János, Molnár Vera és mások munkáival.

Az 1993-as keszthelyi Magyar Műhely-találkozót Friss, meleg az avantgárd! címmel tartottuk; az ugyancsak Keszthelyen rendezett 1995-ös összejövetelnek az volt a mottója: „Kimerjük a Balatont!” Ezen az összejövetelen az 1990 óta Budapesten megjelenő Magyar Műhely három fiatal (kooptált) hazai szerkesztője nemzetközi vizuális költészeti kiállítást rendezett, amelyre 26 országból 126 művész küldött anyagot.

Mindez nem a hanyatlás, az elszigetelődés jele.

Sajnáltuk, hogy Esterházy Péter otthagyta az 1985-ös Magyar Műhely-összejövetelt. De azt is sajnáltuk, hogy ez a tehetséges, nagy formátumú ember nem az avantgárd területén találta meg önkifejezése legautentikusabb módját.

Nagy Pál 60. születésnapjára a salgótarjáni Palócföld 1994 nyarán (XXVII. évfolyam, július–augusztus) 125 oldalas különszámot jelentetett meg, mely 41 kortás író, költő, irodalomtörténész, képzőművész, közéleti ember köszöntőjét-méltatását tartalmazta. A számot a felejthetetlen jó barát, a Palócföld akkori főszerkesztője, Pál József kezdeményezte, és Bujdosó Alpár szerkesztette.

A folyóiratszám 421. oldalán olvasható Esterházy Péter köszöntője.

„N. P. A Magyar Műhelynek különböző periódusai voltak, változó szerepekkel, nem én leszek az, aki ezeket most pontosan lajstromozza – de mindig a modernitás (definíció nem itt!) környékén, és ennek a kitartásnak és határozottságnak megvolt-van a maga súlya, fontossága és jelentősége. Nagy Pál és a Magyar Műhely elválaszthatatlanok.

Én személyesen is hálával gondolok rá(juk). 1974 áprilisában ott jelent meg az első írásom, és – emlékszem! – nagyon boldog voltam. És a 77-es bécsi Műhely-találkozóra is jól esik emlékeznem, számomra fontos embereket ismertem meg ott. Később, ahogy mondani szokás, elváltak útjaink, de hát ez sem nagy baj, az utak többnyire ilyenek, elválósak. De nem felejtem el, hogy volt egy időszak, amikor Nagy Paliék segítségemre voltak.

Isten éltesse hát az ünnepeltet sokáig,

vizuális percepciója lógjon bokáig!

Szeretettel: Esterházy Péter.”

 

Esterházy Péter öt hónappal halála előtt, 2016. február 11-én nyitotta meg Budapesten Bujdosó Alpár székfoglaló vizuális költészeti kiállítását (Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia), a 2B Galériában. Az itt elmondott rövid beszédben is elismerő szavakkal emlékezett a Magyar Műhelyre. Ez volt Péter utolsó kéznyújtása. Megtiszteltetésnek vettem, megtiszteltetésnek vettük, elfogadtam, elfogadtuk a XX. század végi, XXI. század eleji magyar irodalom egyik legeredetibb írójának békejobbját.

 

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 33. szám, 2023. augusztus 18.
L. évfolyam 27. szám, 2006. július 7.
Élet és Irodalom 2024