Ősszel néha náthás vagyok

Bizonyára jobban örültem volna, ha Faragó-Szabó István valamivel kedvesebben mondja el a véleményét, hiszen mondandóját indulatai nélkül is érteném, de legyen. Végül is nem nekem beszél, hanem filozófiai sarlatánságomra hívja fel a közönség figyelmét. Bírálatában van valami megható és megrendítő. Szakfilozófiai kvalitásokat kér számon egy irodalmi szövegen, de még ezzel sem elégszik meg, legszívesebben rögtön megszabná, hogy filozófiai egzaktságban meddig menjen el egy irodalmi esszé. Ami még csak nem is esszé, hanem esettanulmány, élménybeszámoló, életvallomás. Témája pedig közel sem a nemi identitás. Kicsi könyvet írtam róla, hogy szerintem ilyesmi nincs, kár keresni. Akkor meg mi a csudának segítenék valakit abban, hogy megtalálja.

Ha erőszakos dilettánsok fölbosszantanak, akkor magam is hajlok rá, hogy teljes szakmai fegyverzetben csapjak le, és nevetségessé tegyem magam. Faragó-Szabó István haragos, mert valószínűleg nem szokott hozzá, hogy a piacon filozófiáról diskuráljon a kofákkal, és ez most a legnagyobb ámulatára mégis megtörténik. Valami véletlenül a kezébe akad, valamibe véletlenül beleolvas, valaki a tudattartalom szerkezetéről beszél neki, holott az illető nem elmefilozófus, még csak nem is vizsgázott nála, és ebben a kérdésben a tudománya még különben sem mondta ki az utolsó szót, ha pedig most nem szól témája védelmében, így érezheti, akkor félő, hogy a kofák nem csak a Klauzál téren, de majd még a Fény utcai piacon is elszemtelenednek. Olykor orvosok is jobban szeretnek olyan betegek feje felett latinul intézkedni, akik nem kérdeznek, és még szükséghelyzetekben sem zavarják meg személyükkel az orvostudományt.

Faragó-Szabó István bírálata lesújt és lenyűgöz. Először is azért, mert huszonnégy évvel ezelőtt volt egy munkája, ami elég fontos volt nekem; az olvasói élmények maradandók. A Gondolat Könyvkiadó Gondolkodók című sorozatában George Berkeley műveit fordította másokkal együtt, ő írta az előszót, ő készítette a kiadás jegyzeteit. Most csak oda kellett mennem a könyvespolchoz, és a könyvből máris hullottak a cédulák, egykori feljegyzéseim, egykori ötletek. Másodszor azért vagyok lenyűgözve és lesújtva, mert valamit valóban észrevett, ám kiválasztott munkatárgyát haragjában úgy hagyta ott megmunkálatlanul, mint eb a Szaharát. Ha egy kicsit utána megy, ha egyetlen bekezdésnyi szöveg láttán nem vésővel és kalapáccsal esik neki az egésznek, hanem olvasni kezd, akkor látja, hogy kimunkált elméletem nincs, de már negyvenhét évvel ezelőtt írott és elsőként megjelent elbeszélésem élén ott állt mottóként Locke híres mondata, s akkor feltehetően Berkeley nevezetes mondatáról és a két híres-nevezetes mondat körüli filozófiai bonyodalmakról sem tőle értesülök először. Locke-tól, Berkeley-tól és másoktól közel sem függetlenül, valóban van önálló elképzelésem az emberi szenzualitásról, de ez nem teoretikus anyagban jelenik meg. Elképzelésem koherenciája viszont nemhogy tárgya lehet a kritikának, hanem hosszú évek óta tárgya. Harmadszor azért vagyok lesújtott és lenyűgözött, mert Faragó-Szabó István bírálata nem csak szakmailag nem korrekt. Olyan mondatokat tulajdonít nekem, amelyeket nem mondtam és nem írtam. A magyar filozófia teljesítményeivel szemben nincsenek, soha nem voltak fenntartásaim, s ezért ez rólam nem lehet köztudott. Nem azt mondtam, hogy kevesebb filozófiát, hanem azt mondtam, hogy több filozófiát a köznyelvbe. Írásban és szóban legalább harminc éve a köznyelv fogalomkincsének filozófiai átvilágítása mellett érvelek, s így azt sem állíthattam, hogy a szabatos fogalomhasználatnak maga a magyar nyelv lenne az akadálya. Ha egyszer ilyesmit írnék vagy mondanék, akkor kérem a tekintetes szerkesztő urat, hogy hívja a mentőket. S mivel nem ezt mondtam, és nem így mondtam, a nyelvbe zártság relativista téziséhez sincs közöm. Ha Faragó-Szabó István olykor eredetiben olvasna vagy legalább filozófiailag igencsak megalapozott kritikusaimat olvasná eredetiben, akkor azt is tisztázni tudná önmagával, hogy semmiféle tézisem nincs. Soha nem volt tézisem. Ősszel néha náthás vagyok, erről bőségesen olvashat nálam, de előfeltevéseim akkor sincsenek. Legfeljebb feltételezek valamit, sejtek, megérzek, elképzelek. Ezen vagy azon gondolkodom. Esetleg véleményem van, véleményem olykor határozott. Végül is a saját műfajomról, a saját látásomról, a saját hallásomról, a saját szaglásomról, a saját tapintásomról, a saját szinusz testem által megadott legegyénibb szívritmusomról, a saját egyetlen istenemről (ha meghalok, velem hal), a saját emlékezetemről, a saját szenvedéseimről és a saját kis bárgyú örömeimről van szó, s ezért nem csak az elmefilozófiámról, hanem még a teológiámról és a politikai filozófiámról is nekem kell gondoskodnom. Ez már csak így van az életben. Átlőve oldalam, de személyként annyira önálló vagyok, hogy bírálómmal ellentétben szabad elhatározásomból kerülöm a terpeszkedő kifejezések használatát, habár nyelvtudós sem vagyok. Ha a kontextus nem kívánja, ha a terpeszkedő kifejezés nem egy sajátos beszédmód jellemzésére szolgál, akkor valami iránt vagy valamivel szemben nem viseltetek fenntartásokkal. Egyáltalán nem viseltetek. Amit egyetlen igével vagy egyetlen névszóval meg lehet oldani, azt egy igével és egy névszóval oldom meg.