„Látom, nem tudsz napirendre térni fölötte" - mondja Takáts József barátom, amikor már másodszor haladunk el pécsi sétánkon a Bábszínház gyönyörűen felújított palotácskája mellett a félkész állapotában is lenyűgöző Zsolnay-negyedben, és én megint megtorpanok a megdőlt és repedezett kék váza előtt, melyet fehér vászonkötélellel a készülő kerítéshez kötöttek ki. Ha nem lenne kordonnal elkerítve, odamennék, letérdelnék előtte, megpróbálnám kiszabadítani és a talpára állítani, ehelyett csak állok és bámulom a kék váza üvöltő istenét megalázott helyzetében. Valójában engem is meglep, hogy ilyen hatással van rám a látvány, és próbálok is racionálisan gondolkodni, hiszen nyilvánvaló, hogy a Zsolnay-negyedben még minden alakul, változik, és ez a váza is megtalálja majd méltó helyét az építkezés végén; mégis alig kapok levegőt, mintha az én nyakamon szorulna a kötél: hogy lehet így bánni a tenger istenével? „Mára ez lett a sorsuk az isteneknek"- hangzik a rezignált válasz.
A cikk teljes tartalma csak előfizetéssel érhető el.
