Kiállítási amnézia

Az évtizedek óta „az amnézia örök prezentizmusának félálmában” létező magyarországi múzeumok közül György Péter egyedüliként az ebbe a félálomba „példátlan mértékben” belemerülő Magyar Nemzeti Galériát érezte fontosnak kiemelni az ÉS karácsonyi számában Senkiföldje. A múzeumi amnézia címmel közzé tett, Hamvay Péter korábbi írásához (ÉS, 2011/46., nov. 18.) fűzött hozzászólásában (ÉS, 2011/51–52., dec. 22.). A kiemelés persze érthető, hiszen valamilyen módon csak meg kellene szakmailag is magyarázni, mivel indokolható a Galéria  ripsz-ropsz beolvasztása a Szépművészeti Múzeumba (amelynek módjára egyébként György Péter szerint sincs mentség és elfogadható magyarázat – ebben a kérdésben, úgy tűnik, egyetértünk).

A hozzászólás szerint a Nemzeti Galéria két (vagy még több?) évtizednyi produkciójából (becslésem szerint 1990 óta száznál lényegesen több ideiglenes tárlatot rendezett az intézmény) mindössze két kiállítás tekinthető az álom szempontjából kivételnek, az Aranyérmek, ezüstkoszorúk (1995) és a Történelem – Kép (2000) – a két tárlat pozitív megítélése a második dolog, amelyben György Péterével teljes mértékben egyezik a véleményem. Mindkét bemutató rendezője Sinkó Katalin volt (a másodikat Mikó Árpáddal közösen jegyezte). Sinkó Katalin azonban 2000 után sem vonult „félálomba”, és 2008-ban, éppen az amnézia ellen folytatott küzdelem jegyében, a Galéria megalapításának ötvenedik évfordulójának apropóján, 236 oldalas kötetben tárta fel „a múzeumok, pontosabban a képzőművészettel foglalkozó Nemzeti Képtár(ak) »hosszú időtartamú« történetét”. Nemzeti Képtár. „Emlékezet és történelem között” című monográfiája a Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008-as köteteként 2009-ben jelent meg, vagyis a György Péter által annyira hiányolt múzeumi emlékezet-, felejtés- és intézménytörténeti kutatásoknak ezt a szakmai körökben igen pozitív visszhangot kiváltó eredményét éppen az ilyesfajta kutatások hiánya miatt elmarasztalt intézmény tette közzé. Természetesen (?) nagyon is érthető, hogy a nemrég megjelent, hatalmas forrásbázisra alapozott, igaz, a „múzeumi diskurzus” divatos szakkifejezéseivel csak mérsékelten élő, ezért aztán sokkal közérthetőbb munkáról a múzeumi összevonás támogatói igyekeznek tudomást sem venni. Abból ugyanis világosan kiderül, hogy korántsem igaz az összevonás szakmai (?) alátámasztására hangoztatott érv, miszerint a Szépművészeti Múzeumtól függetlenített Nemzeti Galéria minden előzmény nélkül, egyszerűen kommunista sugallatra jött volna létre 1957-ben – a lassan topográfiailag és szellemileg egyaránt kezelhetetlen nagyságúvá váló gyűjtemények szétválasztásán már évtizedek óta gondolkodtak a szakmabeliek. (Alighanem az ’56-os forradalom mellékes pozitív hatásának – az ideológiai nyomás időleges lazulásának – is betudható, hogy a rákövetkező évben éppen a szakmai szükségszerűség jegyében lehetett új kulturális intézményeket létrehozni. A Galéria mellett – hétévnyi hányattatást követően – ekkor alapították meg a műemlékvédelem új, komplex szervezetét is, amelynek jogutódja és az egész tevékenység ma a kultúrpolitika határmezsgyéjén vegetál, és a politikai döntéshozók körében a Nemzeti Galériához hasonlóan „népszerű”.)

A „múzeumi amnézia félálmának” tézise általánosabban sem igaz. Az elmúlt negyedszázadban a Szépművészeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Néprajzi Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és nem is egy vidéki intézmény (egyébként a magyar műemlékvédelem is) kiállítások és kiadványok sorával tette közszemlére és értékelte át a tudomány módszerével saját múltjának szervezeti változásait, nagy személyiségeit, legkülönbözőbb emlékeit és eseményeit. A múzeumok munkatársai több igen fontos doktori (PhD) értekezést szenteltek múzeum- és gyűjtéstörténeti témáknak, aligha az intézmények vezetése ellenére, hiszen az eredményekkel a közönség is találkozhatott – a Szépművészeti Múzeumban sem csupán a György Péter által egyedül kiemelt Schickedanz-kiállításon (1996, rendező: Gábor Eszter), de a Pulszky Károly, majd a Térey Gábor működését bemutató tárlatokon (1988, r.: Mravik László és Szigeti Ágnes, illetve 2006/2007, r.: Radványi Orsolya) is. A Szépművészeti Múzeum és több más magyar múzeum gyűjteményeire igen jelentős hatást gyakorló Nemes Marcell műgyűjtői tevékenységét bemutató tárlat jelenleg is látható (r.: NémethIstván). Ez a szép kiállítás világosan jelzi, hogy az egymástól (még) független intézmények gyűjteményi anyagainak tematikus kiállítások érdekében szükséges ideiglenes egyesítése intézményi összevonások nélkül is akadálymentesen működik. Működött természetesen korábban is, legszembetűnőbb módon a Jankovich Miklós – „talán minden idők legnagyobb magyar műgyűjtője” – gyűjteményeit a Nemzeti Galériában rekonstruáló-elemző bemutatón (2002/2003, r.: Mikó Árpád), amely hatvannál több szakember közreműködésével, a legnagyobb művészeti múzeumok és az Országos Széchényi Könyvtár összefogásával valósult meg. (A Nemes-kiállítás egyébként akkor lett volna igazán „ütős”, ha a gyűjtőnek a legjelentősebb külföldi intézményekre gyakorolt hatását, mely műtárgyainak számukra történt eladásában nyilvánult meg, féltucatnyi fekete-fehér reprodukción túlmenően eredeti alkotásokkal – ezek fő művek – is be lehetett volna mutatni. Egy ilyen nemzeti ügy esetében ennek a lehetőségnek a megteremtését – még akár minisztériumi extra támogatások nélkül is – várná el egyébként a szakma egy deklaráltan „menedzser típusú” múzeumi vezetéstől, és értékelné nagyra, jelenlétével is a nagyközönség. Mindenképpen jelzésértékű egyébként a kultúra magyarországi helyzetét tekintve, hogy a többéves munkával létrehozott tárlat rendezője a nyitva tartás időszakában kényszerült búcsút mondani az intézménynek.)

Az intézménytörténeti kutatásokon alapuló, látványnak sem utolsó kiállításokra jó példa az Iparművészeti Múzeumnak a múzeumgyarapodás fő csomópontjait kiemelő, Gyűjtők és kincsek című állandó kiállítása is (2006, r.: Horváth Hilda). A Nemzeti Galéria annyira nem zárkózott el a tudomány- és intézménytörténet friss eredményeinek tálalásától, hogy hellyel és munkatársai szakértelmével segítette elő a Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek XIX. századi kapcsolatáról az Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete által kimunkált, emlékek és események egész sorát valóban a feledés homályából kiemelő tárlat megrendezését (1992, r.: Bakó Zsuzsa, Beke László, Majoros Valéria, Szabó Júlia). A nagy múzeumok pótolhatatlan részvétele nélkül értelmetlen lett volna az Akadémia Művészeti Gyűjteménye Pulszky Ferenc emlékkiállításának létrehozása is (1997, r.: Basics Beatrix és Szabó Júlia). (A Kutatóintézet egyébként az utóbbi évtizedekben általában is központi szerepet játszott a művészettörténet tudománytörténetének vizsgálatában.)

Visszatérve a Nemzeti Galéria programjaira, következzen néhány emlékezetes példa, főleg az általam könnyebben megítélhető régebbi művészeti témák közül. Az intézmény 1993-ban számot adott 1985 és 1992 közötti gyűjteménygyarapítási erőfeszítéseiről – a középkori és a barokk művészet vonatkozásában ismét határozottan állást foglalva a Fülep Lajos-i magyar és magyarországi művészet kérdésében, kiemelve régi anyagainak az új szerzeményekkel is segített, a közép-európai összefüggéseken alapuló újraértékelési programját. Ez a közelebbi és kissé távolabbi területekre is figyelő, a kiállítások és a hozzájuk kapcsolódó publikációk – kiállítási és œuvre-katalógusok, monográfiák, forráskiadványok – által tálalt, nemzetközi vonatkozásban is értékes, új tudományos eredményekben gazdag múzeumi munka, továbbá jelentős külföldi műtárgyanyag kölcsönzése jellemezte Mányoki Ádám életmű-kiállítását (2003, r.: Buzási Enikő), a nagyközönség és a szakma köreiben egyaránt kimagaslónak értékelt Mednyánszky-tárlatot (2003/2004, r.: Bakó Zsuzsanna, Hessky Orsolya, Markója Csilla), legutóbb pedig a Franz Anton Maul­bertschnek és Josef Winterhaldernek szentelt bemutatót (2009/2010, r.: Jávor Anna és Boda Zsuzsanna). A Mednyánszky-kiállítás egyenrangú felek, szlovákiai ésmagyarországi múzeumok együttműködésével valósult meg, és a csak így elérhető komplexitásának alighanem jelentős szerepe volt abban, hogy a budapesti és a pozsonyi bemutatót követően Bécs is programjába iktatta. Arra, hogy György Péter bírálata ellenére a tárgyak „jelentéstörténetéről való gondolkodás” nem hiányzik a Galéria törekvései közül sem, kitűnő példa volt az M. S. mester Vizitáció című képének és egykori selmecbányai főoltárának szentelt kiállítás (1997, r.: Mikó Árpád, Poszler Györgyi), amely ráadásul – belsőépítészeti-képi megjelenítésével – nem csupán a Galéria, de az egész magyar muzeológia utolsó negyedszázadának egyik legemlékezetesebb kiállításrendezői alkotása volt.

A vizsgált időszak és egyben a Galéria egyik legnagyobb hatású kiállításának bizonyult a Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541 (1994/1995, r.: Mikó Árpád, Takács Imre, Tóth Sándor), amely a regionális művészetföldrajzi publikációk sosem látott sorát indította el. Annak hatására tűzte ki célul a középkor építészeti és művészeti emlékei iránt különleges érdeklődést mutató Kollár Tibor pszichiáter a szinte fehér foltnak számító Dél-Alföld és a hozzá kapcsolódó területek hasonló történeti, művészettörténeti, régészeti áttekintésének megszervezését. Az eddig megjelent, általa szerkesztett két impozáns kötet (1732 A4-es oldalon!) a Dél-Alföld és a középkori Dél-Magyarország ismeretlen emlékanyagát tárta fel az erdélyi Dévától a Vajdaságon, a Szerémségen és Szlavónián át a Muravidékig és Kelet-Stájerországig – a magyarországi szerzőkön kívül román, szerb, horvát, szlovén szakemberek részvételével. Ezt a regionális feldolgozások sorában a középkori Erdély, majd pedig a középkori Magyarország északkeleti megyéi falképeinek egy-egy kötetnyi tárgyalása, legutóbb pedig a jelenleg Magyarország és Románia területére eső középkori Szatmár egyházi építészetének az Európai Unió támogatásával magyarul és románul egyaránt kiadott tanulmánykötete követte. Már megindultak az előkészületek a középkori Bereg megye hasonló szerkezetű és szemléletű, magyar–ukrán együttműködéssel megvalósuló feldolgozására. A kiállítás katalizátorhatása nyomán kerültek össze először a határokon inneni és túli szakemberek, majd már támogatóként a regionális politikai szereplők is. A múzeum szakmai kapcsolatai bő egy évtized alatt sosem látott mértékben járultak hozzá a szlovák–magyar művészettörténeti-muzeológiai légkör javulásához is – a Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum a Szlovák Nemzeti Galériával közös kiállításai, a magyar és szlovák művészettörténészek és történészek közös tanulmányai, a kölcsönös műtárgykölcsönzés felfutása, a pozsonyi kézikönyv-katalógusokhoz magyar szerzőktől kért írások igencsak ígéretesek a jövő szempontjából. Ennek a javuló légkörnek a jele, hogy a Szépművészeti Múzeum magyar–luxemburgi Zsigmond-kiállításához (2006, r.: Takács Imre) már a szlovák egyházi gyűjtemények is jelentős kölcsönzésekkel kapcsolódtak (egyébként Bukarest, Nagyszeben, Zágráb intézményei is). Korántsem minden esetben jelenti ez a szakmai vélemények egyezését, de annak elismerését mindenképpen, hogy a közös örökséghez bárki számára biztosítani kell a hozzáférést és az interpretáció jogát. Mindez valójában a György Péter által némileg elítélően ideológiamentesnek ítélt művészettörténész szakma nemzeti kérdéshez való alkotó viszonyulását jelenti – a hosszabb távon egyedüli járható utat, és nem is kizárólag a múzeumok esetében. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Galéria függetlensége érdekében indított aláírásgyűjtés keretében számos szlovák és cseh (és sok más külföldi) kolléga is aláírásával jelezte az intézménybe vetett bizalmát.

A múzeumi összevonás szükségességét indokló érvrendszer nemzetközi vonatkozásai – miszerint a Galéria rászorul a Szépművészeti Múzeum kapcsolatrendszerére – nem csupán a szomszédos országok esetében nem állják meg a helyüket, a Galéria egészen jól elboldogult eddig a világ távolabbi tájain is. A Zichy Mihály-emlékkiállítás (2007/2008, r.: Róka Enikő) a szentpétervári Ermitázzsal együttműködésben valósult meg, a Moholy-Nagy-kiállítás (2008, r.: Botár Olivér és Gergely Mariann) szálai az USA-ig és Kanadáig értek, született kiállítás az 1900–1930 közötti európai grafikáról a stuttgarti Staatsgalerie-vel közösen, a Szépművészeti Múzeum közreműködésével (2004, r.: Bakos Katalin, Róka Enikő, Ulrike Gauss), új összefüggésekre hívta fel a figyelmet az 1918–1939 közötti lengyel és magyar grafika összehasonlító bemutatása (2009, r.: Bakos Katalin), a Galériában került először a hazai közönség elé a Magyarországhoz érzelmileg kötődő belga szimbolista festő, Félicien Rops Namurből érkezett tárlata (2010/2011, r.: Veronique Carpiaux és Földi Eszter). Szükség esetén nem jelentett problémát a mexikóvárosi kölcsönzés lebonyolítása sem (Markó Károly és köre, 2011, r.: Hessky Orsolya, Bellák Gábor, Dragon Zoltán). A Galéria gyűjteményi anyagai is utaztak külföldre, például észak-olaszországi tematikus kiállításokra 2004/2005-ben és 2009/2010-ben, valamint a „Magyar Vadak” (Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914, 2006, r.: Passuth Krisztina) 2008–2009. évi franciaországi bemutatkozásaira.

A György Péter szerint „a kulturális párbeszédek, régiók, nyelvek, nemek, társadalmi rétegek, hitek, meggyőződések, művészfogalmak, gyakorlatok közti kooperáció” korával szemben „a reménytelen elzárkózás korát” élő Nemzeti Galéria valójában meglehetősen jól teljesített az utolsó két évtizedben e rajta számon kért kritériumrendszer nem is egy elemében, és eddig még nem is volt szó például A modell. Női akt a 19. századi magyar művészetben című bemutatójáról (2004/2005, r.: Imre Györgyi) vagy a fotóműtermek világán keresztül a műfaji sokszínűséget a múzeumba beemelő Borsos József-kiállításról (2009, r.: Békefi Eszter, Farkas Zsuzsanna, Veszprémi Nóra). A hitek és meggyőződések közép-európai kavalkádja is megjelent a programban, nem is csak M. S. mester és a barokk festők oltárképeivel, de például a magyarországi késő reneszánsz művészet – Mátyás öröksége – Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) – reprezentatív bemutatójának (2008, r.: Mikó Árpád) pompás református templomi tárgyaival és Vaszary János gyűjteményes kiállításának (2010, r.: Gergely Mariann és Plesznivy Edit) egy egész tematikus blokkjával is. Meglepő módon még „a posztkolonialista kulturális világ” tengerentúli – latin-amerikai – vonatkozásaival is lehetett időnként találkozni a Galériában: a Szenvedély és pompa. Barokk művészet Kolumbiában (1997) című kiállítás, valamint a Párizsban élő kortárs venezuelai festők tárlata (2001, r.: Borbély László és Szabó László) mellett az amerikai Kasser-Mochary Gyűjtemény anyagában (2010, r.: Bellák Gábor) például a mexikói Diego Rivera festménye is feltűnt.

Pusztán ez a kis szemezgetés is jelzi, hogy a Galéria munkatársi gárdája körében nemhogy nem folyik „a fetisizált állandó és a megvetett ideiglenes kiállítások közötti valóban nevetséges álvita”, de a művészettörténészek kifejezetten törik magukat az ilyen „megvetett” feladatokért, és az intézmény ideiglenes kiállításait legjobb tudásuk szerint igyekeznek megrendezni. (Ugyanez vonatkozik egyébként a Budapesti Történeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum, a Néprajzi Múzeum és a többi intézmény muzeológusaira is.)

Mindenesetre a György Péter által hiányolt, széles körű szakmai viták valóban lehetnének számosabbak, átütőbbek, teljes hiányuk tételezése azonban az utóbbi évek vitaestjeivel, internetes fórumokon és folyóiratokban közzétett elemzéseivel, programjavaslataival cáfolható. Biztos, hogy az amnéziával terhelt egyéni emlékezetek összegzése már önmagában is egy a valóságot jobban közelítő kollektív emlékezet kialakulását segítheti elő. A vágyott, széles körű szakmai viták várható politikai-kormányzati megítéléséhez viszont szemléletes adalék, hogy az ingyenes szakmai múzeumi belépők évekkel ezelőtti bevonása kapcsán az egyetemeken, az akadémiai kutatóintézetben és az örökségvédelemben, vagyis a múzeumi intézményrendszeren kívül dolgozó művészettörténészeknek többször is megerősítést nyert, minisztériumi pecsétes papírjuk van arról, hogy semmi közük sincs a múzeumokhoz.