LIPTHAY JUDIT

a szerző további cikkei

„Morális egyetemesség mint az új jogrend alapja" - hirdeti meg alkotmányozó szempontjait Boros János Újra elindulni c. cikkében (ÉS, 2010/18., máj. 7.). „A morális univerzalizmus... segíthet bennünket, hogy a múltat egyetemes értékek szerint feldolgozzuk, és a jövő lehetőségét ezek szerint megalkossuk. Nagy szavaknak tűnnek, de megint nagy időket élünk, ide nagy szavak kellenek..." - fogalmaz meglehetős pátosszal a szerző, hogy aztán a jogalkotás alapjául néhány közös érték elfogadását jelölje meg. Így ír: „egyszerű, minden ember számára érthető, az igazságosság elveit taglaló kijelentésekre kellene a közös jogot alapítani, amelyre a jövendő együttélés épülhetne". Boros ilyennek tekinti a „ne ölj!" vagy a „ne hazudj!" elveit, amelyek - mint írja - a múltfeldolgozás kereteit is kijelölnék („minden múltfeldolgozás alapelvei morális princípiumok lennének"), s minthogy az ilyen morális alapelvek „fő előnye, hogy mindenki érti azokat... ezáltal könnyen számon is kérhetők". Végül leszögezi, hogy „számos jogtechnikai kérdést is meg kell oldani, de ez nyilvánvalóan másodlagos feladat. Az alkotmányt nem jogászoknak kell megalkotniuk, hanem a széles nyilvános diszkussziónak... és a jogászoknak mint jogászoknak csak a legvégén kellene bekapcsolódniuk a munkába."

A múlt „morális alapokon történő feldolgozására" sok szép példát szolgáltatott már a történelem, amely munkálatokat legtöbbször nem a szaktörténészek, sokkal inkább az éppen regnáló, ilyen-olyan színű viseletekben pompázó diktátorok útmutatásai nyomán végeztek el erre szakosodott „udvari közszolgák".

A Boros vizionálta új alkotmány alapjaiul szolgáló, „egyszerű, minden ember számára érthető" morális alapelvek emlegetésekor mindjárt az elején fel kell tenni a kérdést: mi van, ha az alapelvek mindenki számára érthetők, ám akad egyvalaki, a példa kedvéért Boros János, aki számára mégsem? Akkor ő majd mentesül az alkotmány hatálya alól? Netán a nehezebb felfogóképességgel rendelkezők számára - szükség esetén - könnyített alkotmányt készítene elő a nyilvános diszkusszió?

Kezdjük a „ne ölj!" látszólag a bibliai tízparancsolatból származó alapelvével. Hálát adhatunk az Örökkévalónak s a bölcs redaktornak, hogy valójában ilyen elv nem került bele a Bibliába. Máskülönben mit kezdtek volna a népek az igazságos honvédő háborúk során, mit kezdene az ember jogos önvédelemkor stb., ha a „ne ölj!" parancsolatát hozta volna le a Szinaj hegyéről Mózes? Szerencsére más volt a kőtáblára vésve: nem az, hogy „Lo táhárog", vagyis, hogy „Ne ölj!", hanem az, hogy „Lo tircáh", vagyis, hogy „Ne gyilkolj!". A nyelvi és jogi szempontból is érvényes differenciát a modern bibliafordításoknak illő pontosan követniük, s hosszú évszázadok pontatlanságát követően mára már a legtöbb modern nyelvben korrigálták. Így például az angol „You (Thou) shell not kill"-t a legtöbb új bibliakiadásban felváltotta a „You shell not murder", amiként franciában is a „Tu ne tueras point" helyett a „Tu ne commetras point d'assassinat", a németben pedig a „Du sollst nicht töten" helyett a „Du sollst nicht morden" olvasható.

És mi a helyzet a „ne hazudj!" alapelvével? Nos, Borosnak tudnia kéne, hogy az általa „egyszerű, minden ember számára érthető"-nek vélt alapelv a filozófiai gondolkodás egyik legtöbbet vitatott fogalma. Mindenesetre már a tízparancsolat (földi vagy földön túli) szerzője is pontosan tudta, hogy a parancs nem abszolút, így annak nem is lehetett helye a tíz ige között. Ám Kant és Benjamin Constant elhíresült vitája is eköré szerveződött: Constant ugyanis a rigorózus kanti parancsot, amely minden körülmények között az igazmondást írta elő, abszurdnak nevezte. „Ha az erkölcsi elvet, mely szerint kötelességünk az igazat mondani, feltétlennek és a körülményektől függetlenül érvényesnek tekintenénk, ez egyszerűen ellehetetlenítene minden társadalmat." Constant egy provokatív példán keresztül mutatja be a tétel elfogadhatatlanságát: a házunkban menedéket találó barátunk gyilkos üldözőinek arra a kérdésére, vajon nem keresett-e a házunkban menedéket az illető, ha letagadnánk őt, akkor hazudnánk"? Vagyis - így Constant - az igazmondás csak azokkal szemben kötelesség, akik maguk is jogot formálhatnak az igazságra. Azaz Constant szerint nincs mindenkinek joga az igazságra. Az igazmondás csak azokkal szemben kötelesség, akik maguk is jogot formálhatnak az igazságra. „De egyetlen embernek sincs joga az igazságra, aki kárt okoz a másiknak." Következésképp - Kanttal szemben - nem igaz az, hogy a hazugság szükségképpen megfoszt az emberi méltóságtól, hiszen előfordulhat, hogy önmagam vagy a másik autonómiájának védelme teszi szükségessé és indokolttá a hazugságot. Ha Boros számára a filozófiai kontroverziák Hannah Arendtig, Levinasig vagy Derridáig húzódó íve nem meggyőző, lapozza föl a szépirodalmat, teszem azt Ibsen A vadkacsáját, ahol elolvashatja, hogy az élethazugság akár egy családot is összetarthat, ám az élethazugsággal szemben fellépő igazmondás csak pusztításra képes.

A magasztos elvekkel tehát vigyázzunk, kivált, ha azokat alkotmányba kívánjuk foglalni. Nem véletlen, hogy - Boros utalásával ellentétben - ilyenre nem is vállalkozott az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya (lásd Avar János: Hány amerikai alkotmány van?, ÉS, 2010/19., máj. 14.). Ehhez hasonlót valójában az Egyesült Államok népének Függetlenségi Nyilatkozata tett meg.

(A szerző héber nyelvet tanít.)