Váltópártok változóban

Lakner Zoltán okos írása (A váltógondolat és a gázsütő, ÉS, 2013/39., szept. 27.) a váltógondolatot kéri számon a reménybeli váltópártokon. Joggal. Hiszen – mint írja – „a demokratikus ellenzéki pártok azt már pontosan tudják, hogy vereség esetén kit fognak hibáztatni. Most már csak a győzelem útját kell megtalálniuk.” Elemzése szerint ehhez két dolog hiányzik. Az ellenzéki narratíva, a „váltógondolat”, amely igényesebb versenytársa lehet az állítólagos nemzeti szabadságharcból ethoszt és ideológiát fabrikáló Fidesz-narratívának, és hozzá „a győzelem látható esélye”. „Csak” ennyi kellene.

De aki a demokratikus ellenzékre várakozással tekint, lassan tengeribeteggé válik az állandó érzelmi hullámzástól. Ahhoz képest, hogy a váltópártok liezonjában a tempó meglehetősen lomha volt, a közönség körében a remény és a csüggedés hullámai gyorsan váltakoztak. Amikor az MSZP és az Együtt között egy éles konfliktus után megszületett a megállapodás, a szívekről hallhatóan estek le a kövek. De az első örömöt mára ismét befelhősítették a szövetség körüli kérdőjelek. Elég szoros-e? Elég széles-e? Nem hiányzik-e a miniszterelnök-jelölt? Akár az előzetes nyűglődések miatt, akár a szövetségből kimaradó DK kritikája következtében, akár a Fidesz újratöltött csodafegyvere: a rezsicsökkentés és propagandája, a naponta szajkózott rezsi-rizsa okán, de a megállapodás ténye nem mozdította meg a bizonytalanokat, nem hozott katarzist a csüggedő híveknek.

Pedig úgy volt, hogy majd ez történik. Mint a Zorán-dalban: „Úgy volt, hogy jók leszünk, úgy volt, hogy megnövünk”. A megfáradt ellenzéki közönség óvatos fintorgásba kezdett a szövetséges pártok vezetőivel kapcsolatban, arra a kényelmes elgondolásra jutva, hogy csak a személyekben lehet a hiba. Az egyik nem elég ilyen, a másik nem elég olyan, a kimaradó harmadik viszont túlságosan is amolyan. Egy jeles újságíró a Godot-ra várva szövegét idézte: „Senki nem jön. Senki nem megy el. Rettenetes!” „Elrontják!” „Maguk alatt vágják a fát!” – mérgelődött a szurkolótábor.

De azzal nem hozakodott elő senki, hogy kár is volt az együttműködésbe belevágni. A szövetség felé olyan erejű elvárások sodorták még a húzódozókat is, hogy ezzel szembeszegülni kész politikai öngyilkosság lett volna. Szerencsére. Mert a szövetség igényének ezen az oldalon jóval mélyebbre nyúlnak a gyökerei a matematikai kényszernél. Azt szoktuk hinni, hogy a Fidesz trükkös választási törvénye tette elkerülhetetlenné az együttműködést. Kétségkívül a Fidesz is megéri a pénzét, de ennél többről van szó. Nemcsak praktikus okok miatt löködte egymás felé az ellenzéki pártokat saját közönségük. Az utóbbi évek két fontos társadalmi elvárást alapoztak meg. Egyrészt a Fidesz konfrontatív, konfliktuskereső politikája kontrasztjaként erősödött a vágy a párbeszédes-megállapodásos modellekre. A folytonos ütközésben örömet találó dodzsempolitika helyett ez az oldal a békésebb közlekedés példáját akarta látni. Az egyirányú igazodást váró centrális erőtér helyett politikai csoportok szövetkezését. A vezérelvűség helyett partneri viszonyokat. Bizonyítva, hogy ez is lehetséges. Hogy ez a jó. Éppen Lakner Zoltán írta egy korábbi tanulmányában, hogy a választási egység összehozását az ellenzék próbamunkájaként, referenciadarabjaként is várták. Jeleként annak, hogy képesek az együttműködés kultúráját meghonosítani. Ezért akkor is követelték volna a kézfogást, ha azt nem a választási szabályok kényszerítik ki.

De a „tárt karok, kinyújtott kezek” Orbánékat ellenpontozó politikája mellett a közvélemény más elvárást is támasztott. Összefüggésben a rendszerváltás teljesítményében való csalódással, a magyar választók részben vagy egészben új elitet, új pártszerkezetet akartak látni. Ez röpítette be a parlamentbe az LMP-t és a Jobbikot. Tény, hogy a magyar politikai elit a régió más országaihoz képest is befagyott. (Ennek egyik következménye például a nők alacsony aránya a közéletben: a rendszerváltás után minden ország így kezdte, reakcióként a pártállam mesterségesen kierőszakolt magas arányszámaira, de az elitek gyorsabb cserélődése máshol korrigálta ezt.) A választók új arcokat akartak, és természetesen ebben voltak érdekeltek az új politikai generációk, Tölgyessy Péter szavával élve az új típusú, már tudatos karriert tervező, a szó nem feltétlenül rossz értelmében vett „politikai vállalkozók” is. A balhét érthetően az MSZP régi pártelitje vitte el, hiszen három ciklus kormányzó erejeként ők számítottak leginkább a múlt örököseinek. Ez a bélyeg az MSZP-t eleve partnerkeresésre ítélte. Hiába volt az ellenzék legerősebb pártja, hiába stabilizálta támogatottságát, hiába hirdette naponta saját megújulását, egymagában akkor is csak a régi elit, a régi hatalom visszatérését jelképezte sokak szemében. Új partnerekkel, új szervezeti keretben kellett bemutatnia megújult önmagát. Amiben előbb-utóbb érdekeltté váltak a biztos támaszt kereső új szervezetek is: a pártoktól sokáig vonakodó, de hamar kifáradó civilek és a Bajnai körül új párttá szerveződő erők is.

Ez a két társadalmi elvárás: az együttműködő politikai kultúra iránti vágy és a megmerevedett pártszerkezet frissítésének igénye azonos irányba, a szövetség irányába mutatott. A megállapodás így végül összejött, legalábbis két erő között. De Lakner azt írja, ősz végére jön el az igazság pillanata: kiderül, hogy az ellenzék problémája szerkezeti volt-e (vagyis a korábbi széttagoltságból eredt), vagy mennyiségi (azaz még sincs többségben az aktivizálható kormányváltó szándék). Úgy vélem, emellett számolnunk kell egy harmadik problémával is: a kétlistás, kétvezetős konstrukciót az teszi védhetővé, hogy kétfajta világlátású és ízlésű erőközpont köt szövetséget, amelynek így két pólusa van. A jelenlegi szerkezet viszont nem képezi le pontosan az ellenzéki ideológiák megoszlását, nem feltétlenül azok gyűltek össze az egyik vagy a másik póluson, akiket a többieknél szorosabb gondolati kapcsok fűznek össze. Így pedig nehéz a váltógondolatot, gondolatokat kinevelni, mert már a bölcsőnél sem világosak a szülői szerepek. Elvileg kétfajta habitus, világlátás egymást megtermékenyítő hatásából születhetne meg az ellenzéki narratíva. Az egyik „szülője” a polgárosodás gondolata, amely a magyar államfeudalizmus, az új politikai hűbéri rend helyett a megrekedt polgári fejlődést hajtaná előre, korrekt, tiszta piaci versenyt és polgári szabadságjogokat biztosítva. Ez a liberális demokrácia és a szabadelvű modernizáció világa, akár néven is nevezhetnénk, ha meglehetősen ostoba módon nem menekülne a szövetség mindkét politikai ereje sikoltozva a „liberalizmus” szótól. Vagy azért, mert azonosítják az elbukott SZDSZ-szel, vagy azért, mert a liberalizmuson kizárólag a neoliberális-neokonzervatív gazdaságpolitikát értik. De nem az elnevezés a lényeg. Arról a törekvésről van szó, amely Magyarországon a nyugatinál kisebb szabadságot, nagyobb kiszolgáltatottságot hozó, bizalom- és szolidaritáshiá­nyos „peremkapitalizmus” helyett fejlett piacgazdaságot és demokráciát működtetne. Az ellenzéki narratíva másik „szülője” viszont a kapitalizmus folyamatos korrekciójának és humanizálásának terve. Elsősorban a társadalom darabokra szakadását, a kiáltó társadalmi különbségeket akarja meghaladni. A baloldal szociális és szolidáris karaktere mutatkozik meg benne, amely a modernizációban az emelkedés, az emancipáció eszközét keresi.

Csakhogy a pártokat és pártszövetségeket nem papíron tervezik. Az Együtt–PM pártszövetségben – ahogy erre Lakner is utal – a piacpárti Bajnai-csoport az antiglobalista, olykor antikapitalista PM-mel egyesült. Az Együtt eredeti gondolatvilágához Gyurcsányék pártja állna a legközelebb, de a DK a „lapleosztás” szerint mégis az MSZP-re maradt. A Szolidaritásnak viszont nem sok köze van a Bajnai-projektben megcélzott politikai középhez, egyértelműen baloldali elkötelezettsége az MSZP-vel rokon.

Csakhogy a demokratikus ellenzék két szervező központját nem a jövő tervei, hanem a múlthoz való érzelmi viszony eltérései különböztetik meg egymástól. Az Együtt-ben azok találkoztak össze, akik élesebben el akarták különíteni magukat nemcsak az elmúlt húsz-huszonöt évtől, hanem különösen az előző két kormányzati ciklustól. Ellenszenvük jelképes okait szerencsétlenül és szerintem tévesen választották meg. A 2005-ös népszavazás „nem”-jétől határolják el magukat, holott az a „nem” – helyesen – az államhoz és a nemzethez tartozás összekeverésének szólt. Másrészt 2006 őszének drámájában mossák össze a nagyon különböző mértékű felelősséget, ezzel hozzájárulva az utólagos interpretáció eltorzulásához. Ezen nem javít az sem, hogy az első tévedésben a saját megújulását demonstrálni akaró MSZP is osztozik.

Ebben az eltévedt ideológiai párkeresésben temessük is a még ki sem fejlődött váltógondolatot? Mondjuk azt, hogy mivel apja és anyja génjei kissé zavarosan vannak összerakva, nem is lehet életképes? Ugyan. A néppártok, gyűjtőpártok korában megszokhattuk, hogy a pártok közötti és a pártokon belüli ideológiai viszonyok nem mindig kristálytiszták. A jelen felállást adottnak elfogadva is van mód a demokratikus narratíva kihordására. Csak éppen nem kell eltakarni az ideológiai kérdőjeleket, és meg kell vitatni, ami eddig elmaradt. A múltat is, ha már az ahhoz való viszony olyan nagy szerepet játszik a szövetségen belül. Enélkül csak sunnyogó választ lehet adni arra, miért akarjuk vagy nem akarjuk a szövetségben Gyurcsányékat látni. Racionálisnak és legitimnek tartom annak mérlegelését, hogy egy emblematikus személyiség megosztó hatása mennyit hoz és mennyit visz. Jó viszonyunk ellenére magam is úgy vélekedtem, talán inkább visz. De a múlt tisztázása nélkül azt sem tudhatjuk: van-e igényünk és jogalapunk ezt újragondolni, ha a teljes összefogás elmaradásának rossz szájíze éppen a várt katarzist rontja meg. A szómágiától megszabadulva kell megbeszélnünk választóinkkal: mit jelent, mit jelentett nálunk és a világban a liberalizmus. És azt is, az újabban piacgazdaságnak becézett kapitalizmushoz képest ki mennyi kritikát és korrekciót vállal. Ahelyett, hogy bal és jobb között nagyítóval keressük a közepet, inkább arról kellene vitáznunk, hogy bal és jobb választóvonalával a világban már egyenértékűnek látszik a „nyitottság” és a „zártság” politikai attitűdje közti különbség. A fiatalabb generációk fütyülve a hagyományosabb besorolásokra, egyre inkább már ennek az új tengelynek a mentén helyezik el magukat.

Gondolatok, eszmék és viták kellenek. Nem csak technikák. Újraéledő értelmiség, pezsgő szellemi élet, akár csörték is a demokratikus ellenzéken belül. A kampány alatt is, nyugodt szívvel, mert nem az árt, ha látják, hogy közösen vállalt céljaink mögött különböző értékvonzalmak vannak. Sokkal inkább az, ha nem látnak ilyen értékeket. Hiszen úgy volt, hogy jók leszünk.