A perverz pártrendszer

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 37. szám, 2014. szeptember 12.

Az októberi választások után a demokratikus oldal pártvilága nem maradhat úgy, ahogy eddig. Nem maradhat akkor sem, ha a lehetőségek határán belül a legjobb eredményt érjük el. A változást a szereplők mindegyike másképp és más mélységben képzeli el. A legolcsóbban azok vélik megúszni, akik csak más fokozatra készülnek kapcsolni, és az amúgy persze szükséges szervezeti építkezésre, programcsiszolásra, karakterdomborításra vállalkoznak. Ahogy szegény Gorbacsov próbálta a motorhibás szovjetrendszert a „gyorsítás” jelszavával működésbe hozni. Vannak, akik egy réteggel mélyebben a pártok közti kapcsolatokat is újrarendeznék. Gyurcsány Ferenc vihart kavart írásában egy egységes Demokrata Pártban látja a kívánatos jövőt. Az indulatos válaszok inkább a személynek és az időzítésnek szóltak („miért ő mondja, miért most mondja?!”), s noha mindkettő lehet vita tárgya, azt nehéz tagadni, hogy a jelenlegi modus vivendi nem a lehető világok legjobbika. Előbb-utóbb ez a működésmód is átgondolásra szorul, bár valószínűleg nem első és egyetlen lépéseként egy metamorfózisnak.

Lakner Zoltán két hete megjelent tanulmányának (Konstrukciós hibák, ÉS,   2014/35., aug. 29.) már a címe is jelzi, ő komolyabb bajokat lát, amelyek gyógyítása nélkül nincs sok haszon abból, ha a betegeket közös kórterembe fektetik: „az ellenzék rosszul van összerakva, jelenlegi szervezeti és gondolati formái alkalmatlanok arra, hogy kihívást jelentsenek az orbáni hatalmi párt számára”. Több konstrukciós hibát is diagnosztizál: az ellenzék nem szembesült sem azzal, hogy már rég kívülre szorították az Orbán-rendszerből, sem azzal, hogy milyen cselekvéssor feleltethető meg a rendszerellenzékiségnek. Így aztán „identitás- és szervezeti válságban” és „jövőképhiányban” szenved.

Ezzel a hibaleltárral nem tudok és nem is akarok vitába szállni. De szeretnék egy lépéssel továbbmenni. Addig a kérdésig: alkalmasak-e a változtatásra pártjaink, egyáltalán: a jelenlegi pártrendszer? Nem mintha hinnék „a vágy titokzatos tárgyában”, a régi pártok pusztulása után a habokból teljes szépségében kiemelkedő új pártban. Egy politikai képződmény halála sohasem gyors és kíméletes, és a bomló politikai holttestek a maguk tehetetlen tömegével általában el is zárják az utat a továbbhaladók elől. Azért persze alakulhatnak új pártok. A sokáig befagyott magyar pártszerkezet már 2010‑ben komoly jégzajlásnak indult, új parlamenti pártok jelentek meg, és az olvadás azóta is tart. De tűnjön föl bármilyen ígéretes pártkezdemény, a jelenlegi pártrendszerben és működési modellben nem sokra viszi.

Nem azért, mert a politika eleve butít és demoralizál. Nem is azért, mert a magyar politikai belvilágot valami újfajta turáni átok sújtja: aki belémerészkedik, azt rögtön büdösnek kell éreznünk. Ha mégis így vagyunk vele, annak oka a közéleti bajok egy újabb mélyrétege: a teljes magyar pártvilág válsága, a perverz pártrendszer. Perverz, mert a pártok elvárható funkcióját kifordítja, a maga ellentétévé teszi.

A modern demokráciákban a pártok arra valók, hogy adott társadalmi és kulturális csoportok érdekeit és értékeit képviseljék, artikulálják, összesimítsák, politikára fordítsák, és ezáltal az állampolgárokat közvetve a politikai cselekvés részeseivé tegyék. Ez volna a képviseleti demokrácia lényege. A képlet persze nem ennyire tiszta: a pártok nem passzív végrehajtói, hanem alakítói is a mögöttük lévő társadalmi akaratnak és értékrendnek, nemcsak követik, hanem teremtik és formálják is közönségüket. Normális esetben azonban a „kintről”, a társadalmi közegből befelé ható centripetális erők és a „bentről”, a párt köréből kifelé irányuló centrifugálisak legalábbis egyensúlyban vannak, utóbbiak nem zárják el az előbbiek elől az utat.

De már Orwell is leírta ennek a rendeltetésszerű működésnek a visszájára fordulását, perverzióját, amikor a párt nem érdekeket közvetít, hanem önálló hatalmi érdeket hoz létre, képviselet helyett ő formálná a saját képére híveit. Cél és eszköz viszonya megfordul, többé nem a párt az eszköze valamilyen közösségi akarat érvényesítésének, hanem a benne tömörült elit használja eszközül és hivatkozási alapul támogatóit. A léghajót a földhöz, saját bázisához rögzítő kötelek elszakadnak, az a lenti világtól függetlenedve önállósítja magát a magasban. Ez az állampárti ambícióval rendelkező politikai erők tipikus működési módja. Orwell az 1984 negatív utópiájában jellemzi az ún. „belső párt”, a tényleges hatalomgyakorlók viszonyát a „külső pártnak” nevezett, irányított táborhoz, szimpatizánsokhoz, alkalmazkodókhoz. A kifordult viszonyrendszerben nem a „belső pártot” kontrollálják, hanem az ismert orwelli módon az az, amelyik kontrollálja a többi szereplőt.

Magyarországon a pártok iránti általános és kötelező közutálat arra figyelmeztet: a perverz, eltorzult pártrendszer, a képviseleti funkció kiüresedése a közvélemény szemében nemcsak a kormánypártok sajátja. Az állampolgárok komoly többsége (beleértve a pártszavazók külső gyűrűjét is) meg van győződve arról, hogy egy önállósult „pártokrácia” uralkodik a fejük felett, míg az ő érdekeikkel és szempontjaikkal senki sem törődik. Azért nem izgatták jobban magukat az alkotmányos képviseleti demokrácia szétverése miatt, mert addig sem érezték különösebben, hogy bárki is képviselné őket.

Az egész magyar pártrendszer bizalmi és működési válságba került. A Fidesz már régen nem pártként működik, sokkal inkább kváziegy­ház­ként, kultuszközösségként, a maga érzelmi azonosulást követelő hittételeivel, igehirdetéseivel, hierarchiájával és politikai körmeneteivel. Nehéz volna működésében a képviseleti elvet felfedezni. De a képviseleti demokrácia és a parlamentarizmus felszámolása az ellenzéki pártokra is rácsukta a visszájára fordult, perverz pártrendszer lakatját. Társadalmi gyökereik kinél meglazultak, kinél még meg sem kapaszkodhattak. A valódi képviselethez szükséges tudást, erőt, szociális és kulturális tápanyagot nem tudták felszívni, az érdekérvényesítéshez mozgásterük sem maradt. A korábbi szerves társadalmi kapcsolatok meggyengülése a nyugat-európai nagy néppártokra is jellemző, valamelyest az ő bázisuk is szűkült, a párt-establishment elleni bizalmatlanság ott is terjed, de ott az új, rugalmasabb formák könnyebben törnek utat maguknak.

Nálunk azonban a javítgatás kevés. A pártok önmagukban már nem tudják a perverz pártrendszert egészségesre fordítani. A torz rendszer elsősorban az ellenzéki pártoknak árt. Megakadályozza a demokratikus erők viszonyának normalizálását is. Mert ha a társadalom és a pártok közötti vérkeringés akadozik, és nincs eszköz az érszűkület gyógyítására, akkor nem reménykedhetnek új választói csoportok bizalmának elnyerésében sem. Egyetlen lehetőségük a másik rovására való, táboron belüli terjeszkedés, az „adj, király, katonát, ha nem adsz, szakítok” játszma, amelyben a végösszeg azonos. És a görcsös várvédelem közepette ki merné még a meglévőt is kockáztatni új megközelítésmódok, értelmezési keretek, narratívák kísérleteivel? A folytonos határvédelem, a megőrzés és konzerválás feladata eleve megtöri, gyanúba keveri, veszélyesnek mutatja az innovációt. A perverz pártrendszer a társadalmi impulzusok elmaradásával a kormánypártokat kontrollálatlanná és diktatórikussá, az ellenzékieket egymás sikereiben ellenérdekeltté és fantáziátlanná teszi.

A rossz modellből kitörni nyilvánvalóan csak az ellenzék érdeke, a kormánynak úgy jó, ahogy van. Ahhoz, hogy a pártvilág és a tőle elszakadt és távolságot tartó társadalom világa ne két külön síkon mozogjon, hogy köztük kölcsönösen elismert képviseleti kapcsolat teremtődjön, külső inspirációra, új, többdimenziós politikai szerkezetre van szükség. A pártokon kívül egy-egy ügy köré szerveződő, ún. „issue-based” csoportokra, véleményközösségekre, az azonos közéleti vagy kulturális ízléssel bírók valóságos vagy virtuális találkozási pontjaira, mozgalommá terebélyesedő érdekvédő szervezetekre, zöldekre, feministákra, jogvédőkre, fogyasztóvédőkre, a társadalmi hierarchiában kötetlenebbül mozgó diákok, fél- és egész értelmiségiek, mobil urbánus rétegek autonóm szerveződésére. Ami mind politika (mi nem az?), de nem a pártpolitika skatulyáiba gyömöszölve. Méghozzá kultúrájában és szerkezetében ab ovo demokratikus és ellenzéki, „rendszeren kívüli” politika, hiszen a regnáló hatalom hierarchikus, felülről vezérelt függőségi viszonyainak logikáját megtörve hálózatos, sokközpontú, nem egymás alá, hanem egymás mellé rendelt struktúrákat hoz létre.

Tudom: a meleg vizet nem kell feltalálni, civil társadalom már létezik. Ha éppen (nem véletlenül) látványosan fojtogatják is. De eddig kevéssé törte meg a politika „egydimenziós” jellegét, mert a közéletbe beleszólni inkább csak egy párthoz való viszonya révén tudott. Ki ne ismerné a pártok „civil holdudvara” terminust? A fényét és erejét sugárzó központ a párt, a civil formációk az udvar egyre homályosabb és jelentéktelenebb köreiben húzódnak meg. Éppen nem alkalmas szerkezet a perverz pártrendszer helyett a valóságos, képviseleti pártfunkció helyreállítására. Mint ahogy az sem, ha a „pártokrácia” elleni dacreakcióként a civilek csakis a pártok ellenében, pártmentességük felmutatásában, vagyis megint csak a pártokhoz viszonyítva határozzák meg magukat. A civil és a pártos világ eddigi kapcsolata ezért maga a kölcsönös kudarc és sértettség. Még a „közös ellenfél”, a plurális közélet helyett monolit rendszert, az autonómia helyett külső egyenirányítást megcélzó rezsim sem hozta őket közelebb. A rendszer politikai és a kulturális-morális civil ellenzéke nem talált egymásra. 

Új modell kell. A „holdudvar” helyett a „tükörtojásé”. Nem bolondultam meg. Az új politikai formákat most nem a szilárd politikai középpontnak tekintett pártokból lehet megépíteni, hanem éppen az eddig csak holdudvarként kezelt vagy lekezelt mozgalmi-hálózatos természetű civil világból. A tükörtojás közepénél hamarább szilárdulnak meg a szélei. A fehérje már készen van, amikor a sárgája még képlékenyen változtatja állagát. A pártokkal a legjobb, ami történhet, ha a perverz pártrendszerbe merevedés helyett a mozgalmak gyűrűjében kellő képlékenységgel vesznek fel új alakot. A közélet megújulása ma nem a pártokból, hanem a mozgalmakból, ügyek, értékek, konkrét érdekek köré szerveződő közösségek hálózatából indulhat el és gyűrűzhet tovább. Ez állíthatja helyre a pártok képviseletet és részvételt biztosító normális funkcióit is. Ez vethet véget a falak mögé zárt vagy zárkózó belterjes pártpolitikának, elmozdulva a többközpontú, rugalmas, integrációra és aktivizálásra képes hálózatos közélet irányába.

Nincsenek önmegsemmisítő hajlamaim. Nem képzelek pártok nélküli többpártrendszert. A pártok akkor sem válnak feleslegessé, ha nem ők jelentik a politizálás egyetlen dimenzióját. Attól, hogy nem ők fújják a passzátszelet, még nagyon is fontos szerepük van. Egyszerre lehetnek az új, többdimenziós közélet szereplői, és ha igénylik, segítő koordinátorai. Mert a hálózatos társadalmi és politikai működéshez meg is kell szőni a közösségeket, ügy- és akciócsoportokat összekötő szálakat, a kapcsolatot létre kell hozni. Erre a szolgáltatásra a pártok, ha van eszük, a maguk infrastruktúrájával, közéleti jártasságával készek és képesek lehetnek. A kapcsolatépítő szolgáltatás mást, többet is jelent a civilek közti „házasságközvetítésnél”, az információk, erőforrások, tapasztalatok cseréjének szervezésénél. De még annál is, hogy a párt vagy pártok a választások előtt a sokféle rokon szellemű mozgalomnak felkínálhatják a választási szövetség politikai kereteit. A pártok intellektuális felelőssége a tarka kép keretezése: a sokféle civil mozgás, remény és gondolat közös „sztoriba”, narratívába illesztése, a jövőről szóló koherens ajánlat felmutatása. Mert ha ugyan többé nem  világmegváltók is, de magukat végre meg kell váltaniuk a perverz, kifordított, célját tévesztett pártrendszer rabságából. 

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 10. szám, 2024. március 8.
LXIII. évfolyam, 44. szám, 2019. október 31.
LXIII. évfolyam, 23. szám, 2019. június 7.
Élet és Irodalom 2024