A munkásosztály Brexitje

„A munkásosztály a paradicsomba megy” – hirdette a legendás film. Nagy-Britanniában a munkásosztály többsége az Unión kívül kereste a paradicsomot. Menni akart, de kifelé. A „világ proletárjai, egyesüljetek!” helyett az „angol proletárok, váljatok külön!” jelszava érvényesült. A Brexit feladta a leckét a baloldalnak. Nemcsak a Munkáspárt rendült meg, nemcsak a régi-új szellemet hozó Corbynba vetett remények roppantak meg, hanem a baloldal gyökereiről és értékrendjéről vallott hagyományos elgondolásaink is.

A Brexitnek határozott földrajzi és társadalmi, mondhatni, osztálykaraktere volt. Minden társadalmi csoportban és minden régióban jelen voltak ugyan az „igenek” és a „nemek” is, de nem egyforma megoszlásban. Az egykori munkáspárti körzetekben nyert legjobban a távozás opciója. London például általában uniópárti, de a kelet-londoni munkáskerületekben már a „leave” győzött. Ami jelzi is, erősíti is azt a folyamatot, ahogy a jobboldali-nacionalista UKIP egyre gyarapodik a Labour rovására. Már az is figyelemre méltó, hogy ez a szavazás sokkal inkább aktivizálta a szegényebb régiókat, az ipari és bányászvárosokat, mint a parlamenti választások szokták. A 72 százalékos részvétel egyébként is magas, de Lisa Mckenzie, a munkáskultúra kutatója külön is kimutatta: ezeken a vidékeken most azok is megmozdultak, akik az általános választások idején csak legyinteni szoktak. „Mindegyik egyforma!” A referendum – ahogy írja – „a munkásosztály dühének és frusztrációjának Pandora-szelencéjét nyitotta ki”.

Közismert, hogyan korreláltak a szavazatok az iskolázottsággal és az életkorral, legalábbis Angliában és Walesben. (Tudjuk, Skóciában és Észak-Írországban más szempontok, különösen az Angliához való viszony volt a meghatározó.) A sokféle felmérésből csak egyet idéznék, Will Daviesét, aki a Brexit szociológiájáról írt tanulmányában a munkamegosztás hierarchiá­jában elfoglalt helyet vizsgálva arra jutott, hogy a valamilyen vezető pozícióban lévők többsége az Unió mellett volt, szemben a beosztottakkal és a nyugdíjasokkal. A szellemi és a fizikai munkát végzők között hasonló a különbség, az értelmiség 70 százaléka a maradásra voksolt. De nézzük akár az iskolázottság, a beosztás vagy a lakóhely felől, ugyanoda jutunk: a hagyományos angol munkásosztály még létező része a kilépést akarta. Mi történt? Hiszen ők ugyanazok, akiknek dédapái annak idején a baloldal klasszikus bázisát alkották, a szervezett munkások közösségi éthoszával és öntudatával. Ennek az identitásnak fontos eleme volt a szolidaritás nemzetközi dimenziója is. A munkásmozgalom nemcsak Marx és a Kommunista kiáltvány nyomán, hanem később, a szociáldemokrácia századában is többnyire internacionalizmust hirdetett. „Csak összefogni hát!” – üzente az Internacionálé refrénje. Néhány radikális antiglobalista újbaloldali pártot kivéve a baloldal törzsét alkotó szociáldemokrata pártok ma is az európai közösség híveinek számítanak. Így vannak ezzel a hagyományos konzervatív, jobbközép pártok is, az európai összefogás gondolata a kereszténydemokráciának is, a szociáldemokráciának is édes gyermeke. Utóbbinak még könnyebb dolga is volt, mert az „európaiságot” korábban a jobbszélről erősebb és hatásosabb támadás érte, mint balszélről. Több érzelmet mozgósított, mélyebben bevésett történelmi mintázatot követett az államnacionalista kritika Európa állítólagos „nemzetellenességéről”, mint az az újbaloldali ellenszenv, amely az Uniót a globális tőke zsoldosának látta. A jobbközép és a balközép egyaránt megpróbálta kivédeni ezeket az attakokat, de érveik súlypontja nem esett egybe. A konzervatívok inkább a közös piac gazdasági előnyei­re hivatkoztak, a szociáldemokraták inkább az európai szabadságjogokra, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” szellemére. Ezt a baloldali és szabadelvű gondolatmenetet jobban fűtötte a nacionalizmussal versenyképes érzelmi gyúanyag, de az Unió szervezetének bonyolódásával, bürokratizálódásával a jelszavakból kikopott a pátosz, a morális tartalmat egyre inkább háttérbe szorították az intézményekre vonatkozó mondandók. A közös értékrendnél szembetűnőbbek voltak a közös hivatalok, pedig a baloldal azért beszélt előszeretettel az értékekről is, mert ezekkel legitimálta alaptörekvését: a társadalmi emancipációt (ahogy az új uniós országok a demokrácia védelmét). Hivatalokért viszont nehéz lelkesedni. Csak most, a szétesés veszélyének árnyékában váltott a jobbközép és a balközép is drámaibb és érzékletesebb hangra: ha a szövetség megroppan, akkor megroppan az európai béke is, mert legfőbb garanciáját, konfliktuskezelési fórumát veszíti el. (Lásd erről Eörsi Mátyás megszólalásait vagy az Élet és Irodalom Bojár Gábor-interjúját, 2016/27., júl. 8.)

Ha retorikája olykor meg is fakult, a baloldal joggal és őszintén gondolta magát az Európa-gondolat őrének, az európaiság védőbástyájának. És erre tessék: itt a Brexit pofonja, épp a hagyományosan baloldali körzetek és társadalmi csoportok szavazatai miatt reped az Unió. Nagy-Britanniában kár mindezt a menekültkrízis számlájára írni. Persze a kampányban meglovagolták ezt is, mondván, az idegenek elveszik a munkahelyeket. (Nekünk ez a fenyegetés már ismerős kormányunk bárgyú és gonosz plakátkampányából. A nemzet és nemzet közti áthidalhatatlan különbségekre építő államnacionalizmus kiábrándítóan és unalmasan egyforma mindenütt, nincsenek is ennél „internacionálisabb” klisék a világon.) Mivel az ipari munkahelyeket nem elsősorban a migránsok fenyegetik, a migrációs mumus legfeljebb fokozta, de nem okozta a munkások félelmét. A már említett Lisa Mckenzie írta: „A népszavazás vitája a munkásközösségekben nem a migrációról szólt. Amiről szólt, az a bizonytalanság és a félelem.”

Ez pedig jóval előbb kezdődött, mint ahogy a baloldalt nyakon vágta a Brexit pofonja. A szociáldemokrácia sokáig a világtörténelem egyik legsikeresebb mozgalma volt: elérte a tulajdonnal nem rendelkezők jogi emancipáció­ját, biztonsági hálót feszített ki alattuk a nagy ellátórendszerek: a közoktatás, az egészségügy, a nyugdíj segítségével, a bérharcokkal kezdődő és a jóléti államokkal betetőződő folyamat során csökkentette a jövedelemkülönbségeket. Néhány évtizede (kb. a nyolcvanas évektől) azonban a különbségek újra növekedésnek indultak. Nem véletlenül vált bestsellerré Piketty könyve (A tőke a 21. században), amely ezt a vélekedést adatokkal is igazolja. Hol vagyunk már attól, amit – az európai értékrend alapjának is tekinthető – Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata rögtön az első cikkelyében kimondott: „A társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.” Nagy-Britannia a fejlett világban a hatodik „legegyenlőtlenebb” ország. A vesztes társadalmi csoportok nyilván nem érezték úgy, hogy az elit hasznossága indokolja a nagy és növekvő távolságot az eltérő életminőségek és esélyek között, és ebben igazuk is volt. Az ún. „fehér szegénység” megjelenése és terjedése tápot adott az elitellenességnek, és a bevándorlás ezen csak annyit változtatott, hogy most már nemcsak „felfelé”, hanem „lefelé” is lehetett negatív indulatokat táplálni.

A világ minden populista mozgalma az elitellenességre épül. „Minél erősebb az elitellenesség a közvéleményben, annál tartósabb a populizmus” – írja az ÉS-ben Tamás Pál (2016/26., júl. 1.). Vezetői valójában szimpla elitcserére, az eliten belüli jobb pozíciók elfoglalására készülnek. Ahogy az amerikai Donald Trump, ugyanúgy a brit kilépéskampány vezénylői is az eliten belüli csoportból folytatták az elitellenes hadjáratot. Orbán Viktor is ezen a hangszeren játszik, amikor a „keményen dolgozó kisember” nevében beszél, az „egyszerű emberek” nyelvét és szokásait igyekszik használni, nem színházban, hanem focipályák lelátóján mutatkozik. Látványos rohamokat visz színre bankok, multik, „gazdagok” ellen, folyamatosan megbélyegzi és gúnyolja az értelmiségi elitet, a szellem embereit, a valóságot nem ismerő, lila, „polkorrekt”, életidegen, a természet törvényeit megtagadó, satnya romkocsmai beltenyészetnek tünteti fel őket. Fricz Tamás egyenesen azzal érvel, hogy az Európában dívó „elitközpontú”, ezért nem demokratikus gondolkodás került konfliktusba Orbán és elvbarátai „polgárközpontú” gondolkodásával. Orbán jelenti a valódi demokráciát, míg Európa urai nem kérdezik meg saját népeiket.

Az elitellenes elitcsoport persze csak rájátszik a jó érzékkel felismert népi elitellenességre, amely a növekvő társadalmi különbségek, a mobilitás lehetőségeinek beszűkülése, az alsó középosztály (Nagy-Britanniában az egykori nagyipari munkásság) lecsúszása miatt amúgy is jelen van. „Legyőzzük a nagyvállalatokat és a bankokat!” – kiabálta Nigel Farage. Igen könnyen lehet a népi indulatot az „elitek elitje”, a brüsszeli döntéshozók, Európa hivatali és politikai„arisztokráciája” felé terelni, de terelődik az magától is. Aki Nagy-Britanniában a kormány tehetetlenségét és alkalmatlanságát szidja, hogy ne szidná még szívesebben az Unió „szuperkormányát”? Az angol munkás az elitet akarta leváltani, de ezt most csak egyetlen módon fejezhette ki: az európai elittől való szabadulással. A Westminstert nem tudta megütni, de Brüsszelt tálcán kínálták neki. Lisa Mckenzie szerint „a Brexit volt az egyetlen mód, ahogyan a munkásságnak esélye lehetett változtatni bármin”. „A népszavazással azt mondták, hogy más, jobb életet akarnak, mint ami eddig volt... A népszavazás csak megmutatott egy mélyen megosztott, igazságtalan társadalmat.” Szomorú igazság, hogy a gazdaság- és társadalomelemzők azt jövendölik: az Uniót elhagyó Nagy-Britannia csak még egyenlőtlenebb lesz.

Hogy ez a referendum elitellenes szavazássá vált, elszakadva a konkrét kérdéstől, azt több brit és magyar elemző is leszögezte. Legutóbb e lapban Magas István: „Elegük lett a brit és a brüsszeli politikai-gazdasági elitből is.” (ÉS, 2016/27., júl. 8.) Will Davies lélektani szempontból egyenesen zseniá­lisnak nevezi a „leave”-kampány jelmondatát („Take back control!”, „Vedd vissza az irányítást!”), mert azt súgta a szavazónak: a magad ura lehetsz, felszabadulhatsz az elit hatalma alól. Autonómiát és önbecsülést ígért azoknak, akik már régen nem voltak autonómok, és már régen nem volt miért becsülniük magukat. Most kihúzhatták magukat, hiszen a legnagyobb hatalmon, a transznacionális eliten vehettek revánsot mindenért.

Valószínűleg a Munkáspártot is az elithez sorolták, ahogy Cameront is, a szakértőket pláne, racionális érveik ezért is pattantak le róluk. Már rég nem a rációról és az érvelésről volt szó, és nem is az Unió gazdasági előnyeiről. A The Guardianban Nick Cohen azt írja, a Labour belvilágában az iparvidékek munkásai már nem ismernek magukra. Úgy érzik, onnan is az européer szellemi elit lekezelő gesztusait kapják „bunkóságuk”, „előítéletességük” miatt. Tagságát tekintve ez a párt is egyre inkább értelmiségivé vált (a tagok háromnegyede Cohen szerint középosztálybeli, több mint fele diplomás), ami természetesen önmagában nem volna baj, az már inkább, hogy rohamosan vesztette munkásszavazóit. 50 éve még a munkások 70 százaléka voksolt rá, ma már csak 30–40 százaléka. A megcsappant szavazóbázis nagyobb része azért még hallgatott a pártjára, és – szemben a toryk többségével – a maradást támogatta, de az egykori, elvesztett hívek körében aratott az unióellenes UKIP.

Az elitellenesség együtt jár a politikai elit, az establishment pártjai, sőt egészében a politika iránti bizalmatlansággal. Ez is ismerős képlet: a legaktívabb civil közéleti szereplőket nálunk is a sikítófrász kerülgeti a „politika” szó hallatán. Ennek veszélyére figyelmeztet a Political Capital tanulmányában László Róbert: „...minden elutasítandó, ami politikai, és ezzel óhatatlanul azok kezébe kerül a hatalom, akik önkényuralomra, a demokratikus kontroll teljes eltörlésére törnek.” A politika ilyenfajta elidegenedése ellenében születtek meg világszerte a „részvételi demokrácia” mozgalmai, az „Occupy” akcióktól, a „semmit rólunk nélkülünk” jelszavaitól kezdve a folyamatos állampolgári beleszólás, véleményezés, civil kontroll, vétójog módszereiig. Az eszköztár része a képviseleti demokrácia alkalmi kiegészítése a közvetlen demokrácia, pl. a népszavazások metódusával. Ahogy az egyenlőtlenségek mérséklése a társadalmi-gazdasági elit és az alsóbb osztályok közti távolságot hivatott csökkenteni, úgy a részvételi demokrácia a politikai elit és az állampolgár közöttit, mintegy „társadalmasítva”, kiterjesztve a politizálás jogát. Mindkettő igazi baloldali eszmény. Nagy-Britanniát azonban most épp egy népszavazás vitte jégre. Sokan ki is fejtették (a legszínvonalasabban Széky János): a sorsdöntő bűn az volt, hogy ilyen kérdésben bárki népszavazásra gondolhatott. „Lehet, hogy ez demokrácia, de nem szabadság.”

Hogy Cameron hatalmi érdekből játszott a tűzzel, amelyet aztán nem tudott eloltani, az valóban védhetetlen. De védhetetlen volna az is, ha egyszer s mindenkorra lemondanánk a képviseleti demokrácia kitágításáról, a részvételi demokráciáról, amely persze nemcsak a közvetlen demokrácia eljárásait öleli fel. Épp a magyar példa mutatja, hogy parlamentek is bármikor képesek nemzetrontó döntésekre, nemcsak az úgymond tájékozatlan, hozzá nem értő nép. Hogyan bízható rá az általános jogosítványokkal felruházott képviselők megválasztása, ha képtelennek tartjuk olyan készségek, információk, állampolgári tudás birtokba vételére, amely alkalmassá teszi (a képviselőválasztáshoz képest egyedi) döntésekre? Igen, ez olykor hatalmas kockázat, és külön garanciák kidolgozását is igényli a kisebbségben maradók jogainak és véleményének tisztelete. Ám még nagyobb kockázat, ha a demokrácia a politikai részvételről leszoktatott állampolgárok érdektelensége nyomán, aktív védelmük hiá­nyában szertefoszlik. Ez esetben ugyanis lőttek a képviseleti demokráciának is.

(A szerző az MSZP korábbi elnöke.)