Egy pecsétet szerettem volna kapni a Fővárosi és Pest Megyei Egészségbiztosítási Pénztártól (FPMEP), annak a valós ténynek az igazolására, hogy Magyarországon van érvényes egészségbiztosításom.
A pecsétet egy francia formanyomtatványra kellett volna ráütni, amelyet a néhány éves franciaországi munkám után járó szerény nyugdíj kiutalása érdekében kértek tőlem a franciák.
A FPMEP Teve utcai ügyfélfogadásán nem pecsételnek, de kitölthetek egy kérelmező ívet, majd harminc nap múlva választ kapok. Kaptam. A francia nyomtatványon a pecsét helye továbbra is üres. Mellékelve egy levél, miszerint ügyemben csakis az E 104-es magyar formanyomtatványon adhatnak pecsétet.
E 104 mellékelve. Két sűrűn nyomtatott oldal, én se értek belőle egy árva szót sem, hát még a franciák... Csak egy pecsétet vártak, az ő nyomtatványukra rá, most küldjek nekik két érthetetlen oldalt?!
Vissza a FPMEP Teve utca ügyfélfogadására. Kérem a főnököt. Jön egy rendíthetetlen hölgy, és kioktat, amikor a józan ész nevében szeretném kérni, hogy a pecsét helyére tegyék a pecsétet. "De én ezt a nyelvet nem ismerem!" Nyugtatólag mondom, hogy lefordítom neki, de erről hallani sem akar, rendeletekre hivatkozik, amelyek neki megtiltják, hogy csak úgy akárhová pecséteket nyomogasson. Folyik a vita, a végén rám förmed, hogy én csak a franciák szemszögéből akarom nézni a dolgokat! És hogy a koordinációs törvény nevében a franciák kötelesek magyarul is olvasni!
Halkan elsütöm az Európa szót, de érzem, hogy inkább szégyellnem kellene magam, megint rossz magyar vagyok. Talán hazaáruló is, mert a józan észre apellálok, ami jelen esetben a franciáknak kedvez.
A kétoldalas nyomtatványt kísérő levélben a FPMEP két rendeletre hivatkozik, amelyek értelmében nem adhat ki ügyemben igazolást, csakis azon a bizonyos E 104-es nyomtatványon. A két EGK-rendelet száma 1408/71 és 574/72. Vagyis 1971-ben és 1972-ben kiadott rendeletekről van szó. Ezekre hivatkozott nekem hazafiúi fölénnyel az egészségpénztári főnök asszony.
Én el se hiszem, hogy 2007-et írunk, és az Európai Unió tagja vagyunk. Nyilván nem is igaz.
Lángh Júlia