Ladányi Andor

a szerző további cikkei

A Fidesz-kormány bűnlajstromának, a demokratikus jogállam intézményes lebontásának és katasztrofális gazdaságpolitikájának egyik leglényegesebb része volt 2010 őszén a magánnyugdíjpénztárak vagyonának „einstandolása” (és a nyugdíjpénztári tagok túlnyomó részének leplezetlen zsarolással az állami nyugdíjrendszerbe kényszerítése). Az Országgyűlésben a demokratikus ellenzéki pártok képviselői meggyőző érvekkel bírálták az erről szóló törvényjavaslatot, elsősorban az alkotmányjogilag is alapvető értéknek tekintett tulajdon megsértését hangsúlyozva. (Erről az Élet és Irodalomban folyamatosan szó esik.)

E tiltakozás természetesen a kormánypárti szavazógépezetet nem akadályozta meg a törvényjavaslat elfogadásában, és a Fidesz arról is gondoskodott, hogy e törvényt ne lehessen az Alkotmánybíróságnál megtámadni. Az Alkotmánybíróságra vonatkozó törvény módosításáról, e testület hatáskörének korlátozásáról szóló törvény értelmében ugyanis törvények akkor semmisíthetők meg, ha azok tartalma az élethez és emberi méltósághoz való jogot sérti, de ezek között nem szerepelt a tulajdon szentsége, a magántulajdonhoz való jog.

Most, hogy az államháztartás hiányának csökkentése érdekében felmerült a még meglevő magánnyugdíj-pénztári vagyon „lenyúlásának” lehetősége, indokoltnak vélem a tulajdonhoz való jog jellegének megvilágítását, azzal, hogy e jog az emberi jogok mint alapjogok körébe tartozik-e.

Az ENSZ közgyűlése 1948 decemberében fogadta el Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata című dokumentumot. Ennek 17. cikkelye szerint „Minden személynek, mind egyénileg, mind másokkal együttesen joga van a tulajdonhoz”, és „Senkit nem lehet tulajdonától önkényesen megfosztani.” E nyilatkozatot a magyar országgyűlés 1998. december 8-án – tehát a Fidesz (és koalíciós társai) kormányának idején – fogadta el, azzal, hogy azt „mérföldkőnek tekinti az emberi jogokért folytatott küzdelemben”.

Az európai országok alkotmányai, alaptörvényei teljesen egyöntetűen és szinte azonos szövegezéssel határozzák meg a tulajdonhoz való jogot és korlátozásának feltételeit. Néhány példa: Csehország: „Mindenkit megillet a tulajdonhoz való jog. Valamennyi tulajdonos tulajdonjoga egyenlő törvényes elbírálás és védelem alá esik. [...] A kisajátítás, illetve a tulajdonhoz való jog kényszerű korlátozása közérdekből törvény alapján és kártalanítás mellett lehetséges.” Dánia: „A tulajdonjog sérthetelen. Egyetlen személyt sem lehet arra utasítani, hogy feladja tulajdonát, kivéve, ha ezt közérdek követeli meg. Erre csak törvényben meghatározott módon, teljes kártalanítás mellett kerülhet sor.” Spanyolország: „Mindenkit megillet a magántulajdonhoz és az örökléshez való jog. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, csak igazságos kártalanítás ellenében, a közjó érdekében, vagy társadalmi érdek miatt, a törvény előírásaival összhangban.” De a most hatályba lépett magyar Alaptörvény szerint is: „Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökséghez [...] Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”

Úgy gondolom, hogy a kormányzatnak – eddigi politikájától, az alapvető jogállami követelmények teljes negligálásától eltérően – a jövőben a fentieket figyelembe kellene vennie, de a múltban történtekből is e tekintetben a megfelelő konzekvenciákat le kellene vonnia.