A cigánykérdésről

Az utóbbi időben bármikor bármilyen vita bontakozott (volna) ki a cigánykérdésről, az még jó szándékú, tisztességes felek között is indulatokkal terhelt, parttalan személyeskedésbe fordult. Így esett meg legutóbb az ÉS-ben a Felcsuti Péter, Molnár György és Ujlaky András, illetve Kovács Éva közötti pengeváltásban.

Az elmérgesedett viták jobb esetben az etnikai kérdés vs. szociális kérdés, rosszabb esetben a ki a felelős: a többség vagy a kisebbség holtvágányára futnak ki. Én most némiképp más értelmezési keretbe próbálom helyezni a vitát – hátha így vita is maradhat, amely a dolgok jobb megértéséhez és jobb következtetésekhez vezet.

(A szociológiai cigány) A cigánykérdés szakszerű, tudományos igényű feltárásában ma Magyarországon minden szál Kemény István és munkatársai három, a ’70-es évektől az elmúlt évtized közepéig ívelő, nagy empirikus vizsgálatához vezet vissza. Keményék vizsgálatai különböző időszakokban, de folytonosan, tárgyszerű adatokkal, ugyanakkor drámai módon szembesítették olvasóikat azzal a ténnyel, hogy a Magyarországon élő cigányság életkörülményei messze elmaradnak az amúgy sem jólétben élő magyar társadalom átlagaitól, hogy itt, Európa közepén emberek csoportja szinte ázsiai nyomorban él. A cigányság nyomora mindenki számára zavarba ejtő, noha van, akiben ettől a többség szégyenérzete tör elő, van, aki a zavarát a cigányság bűnbakká tételében vezeti le, és vannak, akik e „szélsőségekkel” szembesülve az „arany középutat” keresik, és abban reménykednek, hogy a felelősségek kiegyensúlyozása hozhat megoldást a feszültségek enyhítésében. Ez az aranyközépút-keresés jellemezte a maga módján a korábbi szocialista kormányokat (és ez jellemzi Felcsutiék felvetését is, akik mondandójukat a Haza és Haladás blogján is kifejtik), ez jellemzi a maga módján Balog államtitkár és a Fidesz politikai „egyensúlyozási” törekvéseit is. Kovács Éva (sokakkal együtt) erkölcsi alapon tartja ezt elfogadhatatlannak. Én intellektuálisan tartom elfogadhatatlannak, és utána zavarban vagyok az ostobaság morális megítélésében. Ezt az álláspontot próbálom meg kifejteni az alábbiakban.

Szelényi Iván és Ladányi János régi és szintén elmérgesedett vitában áll(t) Kemény Istvánnal és munkatársaival azzal kapcsolatban, hogy ki is a cigány. Merthogy a népszámlálásban önmagukat cigánynak valló 140-180 ezer ember és a Keményék vizsgálati eredményeként nyert 7-800 ezres létszám közötti különbség bizonyosan nem lehet statisztikai vagy mérési hiba. A különbség arra utal, hogy a „cigány” jelentése nem tisztázott, hogy a különböző mérések mást számlálnak össze cigányként. Szelényiék nem adják meg a pontos leírását és magyarázatát annak, hogy miben „más” a különféle cigány fogalma a különféle vizsgálatokban – de igen éles kritikát kaptak, főképp Kertesi Gábortól amiatt, hogy ők úgymond „relativizálják” a cigány fogalmát, megengedik azt, hogy bárki bárhogyan beszélhessen a cigányokról.

Keményék fogalomalkotása a tudománytörténetben jól ismert és bevett fogalomalkotási módszeren nyugszik: ők egy pontos, szabatos mérési eljárással definiálták azt, hogy ki a cigány. (Mondjuk éppúgy, ahogyan a fizika is a mérési eljárással definiálja a hőmérséklet fogalmát.)

Számukra cigány az, akit a vélelmezhetően cigányokkal is napi kapcsolatban álló, őket ismerő, a többségi társadalom mérvadó intézményeit képviselő emberek (így pedagógusok, védőnők stb.) cigánynak tartanak. Ők az így összeírt, így mért és így definiált cigány sokaságból vettek mintát, és végezték el kérdőíves vizsgálatukat – igen korrekten, magas szakmai színvonalon. Maga a mérés és a definíció szociológiai értelemben igen termékeny és korrekt koncepció, hiszen arra a feltételezésre épül, hogy embereknek cigányként abból és azért származhatnak – és származnak is – hátrányaik, mert a többség annak tartja őket. Ez a szociológiailag sikeres koncepció azonban általában a cigánykérdés kapcsán kánonná vált, és azóta a többségi társadalom nevében gyakorlatilag bárki bármilyen formában cigánykérdésről beszél – így értelmezi a cigány fogalmát. (Legfeljebb a másképp értelmezett cigányokra is úgy tekint, mint a fenti értelemben vett objektív mérés által definiált nagy halmaz részhalmazára.)

(A cigány rassz) Miközben csak elismerően szólhatunk arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek szociológiai vizsgálata szempontjából mennyire korrekt és produktív a fentebb vázolt megközelítés – aközben nem árt egy pillanatra megállnunk, és más szempontból is értékelnünk a fenti koncepciót. Ebben a koncepcióban cigány az, akit valamiféle külsődleges jegyek alapján (ilyen külsődleges jegy a bőrszín, a szem és a haj színe, arc és testforma, a cigányos bajusz, de a beszédmodor és a dialektus, a ruházat vagy az életforma is) mások cigánynak tartanak. A külsődleges jegyekből etnikai, származási sajátosságra következtetést lehetővé tevő sajátosságokat a világban „rasszjegyeknek” szokás tartani. Ennek megfelelően a rasszjegyek alapján történő besorolás rasszt ír le. A fentebb jelzett, pozitívan értékelt koncepció a cigányt rasszként definiálja – és, amúgy korrekten, társadalmi hátrányai, sajátos életkörülményei szerint szociológiai­lag körülírt csoportként a cigány rasszt méri, határozza meg.

De vajon lehetséges-e a rasszra alapozva korrekt és tisztességes politikai definíciót adni arra, hogy ki is a cigány? És erre a válasz nem, a rasszalapú politikai koncepciók leginkább csak rasszisták lehetnek.

(Politikai értelemben korrekt cigánykoncepciók) A legnyilvánvalóbban korrekt politikai koncepció az emberi jogok talaján állva alapvető emberi jognak tekinti az identitás meghatározását. Senki más nem döntheti el helyettem, hogy én mely ősöm milyen hagyományához akarok hű maradni, senki más nem döntheti el helyettem, hogy miért és mely ősöm örökségére vagyok büszke, hogy ebben az értelemben kinek és minek tekintem magam, kikkel és mi alapján vállalok (etnikai) közösséget. Ebből a sokak által megköpködött emberjogi alapállásból az emberi jogok megerőszakolása az, ha valakire rassz alapon akarják rákényszeríteni etnicitását. Ha úgy tetszik, a 7-800 ezer rassz-cigány mínusz a 150-180 ezer önmagát cigánynak/romának tartó, identikus cigány közötti különbség – az emberi jogaikban sérelmet szenvedők létszáma.

A másik korrekt politikai koncepció a modern nemzetállamok, ha úgy tetszik, a modern köztársaságok politikai koncepciója. Amely államokat nem a „vér szava”, a közös származás és etnikus karakterek tartanak össze, hanem az a szerződés, amely az adott állam fennhatóságát önmagukra nézvést elismerő állampolgárok (és letelepültek), valamint a számukra mindenféle biztonságokat (szabadság, közbiztonság, jogbiztonság, szociális biztonság stb.) garantáló állam között „köttetett”.

Ebben a koncepcióban a törvények hatalma mindenkire vonatkozik, mindenkire egyformán vonatkozik – és teljességgel másodlagos kérdés az, hogy ki milyen őséhez, hogyan hű, vagy az, hogy ki milyen nyelven milyen altatódalocskát dúdolgat a gyerekének, ha azt álomba akarja ringatni.

Mindkét politikailag korrekt cigánykoncepció a mainál magasabb szintű egyenlőségeszményre épül. Alapvetően arra a jogegyenlőségre, amely az emberi jogok „törzsanyagán” felül is, az állam polgárai között nem tesz különbséget sem szabadságaik lehetőségeiben, sem a törvény előtti egyenlő bánásmód tekintetében, sem az állam által garantált egyéb biztonságaiban. Ehhez képest minden rasszalapú különleges bánásmód – nem lehet más, mint rasszista. Így az is, amely a cigányoknak külön házi feladatokat akar osztani – akár csak felzárkózásuk vélt vagy valós érdekében is.

Cigánykérdés azonban van. Ha úgy tetszik, a politikailag korrekt egyenlőségektől messze vagyunk. Mit lehet politikailag korrekten tenni, elsősorban a szabadságok és jogok egyenlőtlenségeiben mutatkozó hátrányok pótlására? Sok-sok kudarcos kísérlet és kudarcra ítélt megváltó program szomorú tapasztalatai után két elvileg lehetséges, a modern köztársasági hagyományokhoz illeszkedő irányt lehet felvetni.

(Egyenlő lehetőségek, antidiszkriminációs és megerősítő kárpótlás) Az egyenlő lehetőségek amerikaias logikája egy, a múltbéli sérelmeket visszamenőleges hatállyal kárpótolni igyekvő politikai logika. Az egyenlő lehetőségek (idétlen magyarítással: egyenlő esélyek) filozófiai hagyománya állandóan a verseny metaforáját használja, és a múltbéli sérelmeket a jelenkori tisztességes, fair versenyt korlátozó és torzító tényezőnek tekinti. Innen az a múltat kárpótló logika, amely a legeklatánsabban az antidiszkriminá­ciós jogszabályokban és azok alkalmazásában érhető tetten. Ha valaki disz­kri­minatív, hátrányosan megkülönböztető bánásmódjával kárt okozott valaki másnak, akkor a hátrányt okozót (legyen szó magánszemélyről, állami jogalkotóról vagy jogalkalmazóról) a bíróság az okozott kár visszamenőleges megtérítésére kötelezi. Hasonló kárpótlási logika a cigánysággal kapcsolatban is felmerülhet, hiszen a magyar társadalom folyamatosan hátrányosan különböztette meg a cigányságot, mondjuk, mindenféle földosztásból kimaradtak, vagy már a XIX. századtól napjainkig megkülönböztetett rendőri vegzálások vonatkoztak a cigánytelepekre. Tehát éppenséggel lenne alapja a visszamenőleges hatályú, a jelenkori egyenlő versenyfeltételeket előmozdító kárpótlásnak – ha lenne rá pénz, és bárki is komolyan gondolná azt, hogy a magyar társadalomnak lennének ilyesfajta adósságai.

Nem szeretnék a magyar társadalom rasszista hajlamára való következtetést sugallni azzal, ha azt mondom, hogy nincsen ilyen szándék. A társadalom számára az „esélyegyenlőség” kérdése kifinomult és sima modorú kékharisnya úrleányok szalonjaiba illő kérdés: romának kell-e mondani a cigányokat? Nincsen technikai és intézményi realitása sem: nem lehet tudni, hogy ki mennyiben, miért és hogyan cigány, az éppen olyan cigányságáért elvileg milyen kárpótlásnak kellene járnia. És gyakorlatilag is, amíg az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz és a bíróságokhoz évente jó, ha néhány száz diszkriminációs ügy kerül, és ezekben is jó hosszú idő alatt születik döntés és ítélet – addig a kárpótlásban bármit is jelentsen az: igazságot szolgáltató jogszolgálat semmiképpen sem lehet alkalmas a probléma kezelésére.

Ha így nem, akkor talán másképpen.

(Színvak inklúzió, roma identitást erősítő és antirasszista politika) Még ha nem is hisszük el, de jó sokan vagyunk ebben az országban olyanok, akiknek nem jelent problémát embertársaink származása, etnikai hovatartozása – akkor sem, ha cigány az illető. Ez nemcsak úgy belülről jön, ez egy nagyon haszonelvű, racionális gondolat. Még ha problémának is tartanánk azt, hogy valaki cigány – sokakkal szemben akkor sem lenne ötletünk és eszközünk e probléma megoldására: vajon mitől lehetne valaki kevésbé cigány? Vagy pláne, mitől ne lenne az, aki cigány? Ha pedig valamit, jelesül azt a „problémát”, hogy valaki cigány, úgysem tudjuk megoldani, akkor talán érdemesebb a megoldható és megoldandó problémákat a politika homlokterébe helyeznünk.

Topolánszky Ákos barátommal, aki az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság szóvivője, „rapporteurje” volt a Roma Keretstratégia EGSZB-véleményezése során (én meg az őt segítő szakértő), nagyjából az alább vázolt, egymással összefüggő hárompillérű stratégia képviseletére tettünk javaslatot.

Gádzsó szemmel nem tudhatjuk, hogy ki mennyire cigány, és, ha tudnánk, akkor sem tehetnénk semmit azért, hogy ne legyen már annyira cigány. Amit tudhatunk, ha kíváncsiak vagyunk rá, az, hogy ki él nyomorban, ki nélkülözi a normális élet lakhatási, egészségügyi vagy oktatási feltételeit, hogy közülük is kik azok, akik a leginkább nélkülözik e feltételeket, a leginkább szabadságaiktól megfosztva, kiszolgáltatottan, jövőtlenül, napról napra tengetik életüket. Mit ad isten, ha ezt tekintjük problémának – akkor erre vannak régimódias meg az Unió újabb, inklúziós stratégiáit követő megoldási módszereink. Nyomort éppenséggel tudhatnánk enyhíteni, gyerekeket tudhatnánk sikeres iskolai pályafutásra felkészíteni, és tudhatnánk az iskola alatt is segíteni ledolgozni hátrányaikat, egészségügyben, lakhatásban tudhatnánk emberibb létfeltételeket biztosítani. Ha ki mernénk mondani azt, hogy a ránk nézvést szégyenteli, rájuk nézve meg élhetetlen nyomor, a szélsőséges szegénység enyhítése a feladat. Hogy nagyságrendet is érzékeltessek: szemben a KSH által számított létminimum alatt élők hárommilliós létszámával, szemben az Unió szegénységi küszöbeként használt (egyszerűsítsük a kategóriát) a jövedelme szerint sorba állított lakosság középső (medián) jövedelmének 60 százaléka alatt élő másfél millióval – a 30 százalék alatt élők száma az Euro­stat számítása szerint 300 ezer körülire becsülhető. Nos, ha 1,5-3 milliónyi „szegénnyel” túl nehéz lenne is mit kezdeni – 300 ezret még ebben az országban sem lenne reménytelen feladat normálisabb életfeltételekhez segíteni.

Lehet azt mondani, hogy ez így nem cigányügy. Én meg azt mondom, hogy igen: aki ma ilyen nyomorban él Magyarországon, az pusztán emiatt, egyéb rasszjegyeitől függetlenül, a mérvadó magyar többségi megítélés szerint úgyis cigány...

Egy társadalom akkor normális, ha mindenki az lehet, ami. Ebből a szempontból kulcskérdés az, hogy valaki lehessen büszke cigány ebben az országban, hogy cigány emberek is evidensen, magától értetődően, skupulusok nélkül lehessenek azok, amik és akik. Ehhez valamiféle sajátos, bibói értelemben vett, a „büszke cigány” mintákat és normákat követhetően megjelenítő elitekre lenne szükség. Az ilyen elitek támogatási elve nem lehet más, mint bármelyik kisebbségi elit, így a kulturális, média- vagy gazdasági elitek támogatása. Ami, értelemszerűen azokra kell hogy fókuszáljon, akik cigánynak, büszke cigánynak tekintik magukat, és akik a támogatásuk révén hathatósabban jelenhetnek meg akár saját közösségeik, akár a többségi társadalom előtt mint büszke cigányok. E kérdésben különös nagystílűségre lenne szükség mind az Unió, mind a cigány állampolgárok saját országai részéről – hiszen, más etnikai csoportokkal szemben nekik nincsen olyan anyaországuk, ahonnan akár anyagi, de még inkább szellemi támogatást kaphatnának. Mondjuk, más etnikai közösségeknek az anyanyelv ápolásához nincsen szükségük tankönyveket megírni és kiadni – használhatják az anyanemzet tankönyveit.

Harmadrészt, szükség van olyan antirasszista közpolitikára, amely elszigeteli, amely nem tűri meg a rasszizmusokat az élet egyetlen területén sem. Nem azt kell tiltani, hogy valaki cigányokról beszélhessen, még csak azt sem, hogy a cigánysággal kapcsolatban bármilyen gondról, problémáról beszélhessen. Azt a beszéd- és gondolkodásmódot kell elszigetelni, amely a problémák okaként és eredeteként utal származásra, etnikai hovatartozásra. Nem azért tűrhetetlen a cigánybűnözésről beszélni, mert bárki tilthatná a cigányok kriminológiai érintettségeinek objektív vizsgálatát. Az tűrhetetlen a „cigánybűnözés” kifejezésben, hogy a fogalmakat úgy kapcsolja össze, mintha a származás oka lenne a bűn­elkövetés­nek, mintha maga a bűn a cigányság fogalmához hozzátartozó rasszjegy lenne. Nos, ez az a rasszizmus, amely ellen minden cigány csak védtelen lehet, amely minden egyéni érdemtől és erkölcsi erénytől függetlenül csak a megbélyegzést szolgálja – és, mint ilyen, gonosz, embertelen és aljas.

Ami miatt a három pillért nem moshatjuk egybe – az nem csupán egy technokrata politikai szempont, nem csupán az, hogy egy tagolt, sokféle problémával, különféle mértékben jellemezhető társadalmi csoportot nem lehet adekvát módon egy egységes cigánypolitikával „kezelni”.

A három pillért azért nem moshatjuk egybe – mert ha mégis, akkor az jön ki belőle, ami eddig is kijött: valamiféle rasszalapú és ezzel mindenféle barbár rasszizmusnak is táptalajt adó, az áldozatokból bűnbakot kreáló, improduktív látszatpolitika, amely senkit sehová nem vezet. Amely akkor is mélyíti a problémákat – ha jó szándékkal, humanitárius értékektől fűtve, segíteni akar.

Amúgy, tévednek azok, akik úgy vélik, hogy a külsődleges jegyek alapján történő etnikai besorolások és vélelmezett identitások dolgában ma a legsúlyosabb etnikai kérdés a cigánykérdés lenne. Nem, a legsúlyosabb „etnikai” kérdés az, hogy ki a magyar, ki az igaz magyar.