Horthy megítéléséről

Válasz Ungváry Krisztiánnak
Betűméret növelése  Betűméret csökkentése

2012. június 30-án a galamus.hu-n jelent meg Gerő András Akadémikus antiszemitizmus című írása, amelynek fő állítása szerint Romsics Ignác munkáiban a magyar történetírás antiszemita hagyományai lelhetők fel. Az írás vitát váltott ki, a galamus.hu-n A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai dossziécímet kapta. A vita lassan két hónapja az Élet és Irodalomban is folyik. (Emlékeztetőül a korábbi írások a megjelenés sorrendjében: Karsai László: Megjegyzések a Gerő-vitához; Bojtár Endre: Antiszemita vagy-e?; Romsics Ignác: Antiszemita vagyok-e?; Ablonczy Balázs: Teleki Pál antiszemitizmusáról; Lévai Júlia: Lépések egy oldalösvényről; Babarczy Eszter: Zsidók pedig vannak; Gyáni Gábor: Trianon versus holokauszt; Ungváry Krisztián: Horthy megítéléséről; György Péter: Trianon és holokauszt – a múlt jövője; Tatár György: Funkcionális antiszemitizmus; Laczó Ferenc: Összefonódó történetek.)



Ungváry Krisztián szerint méltánytalan és tudománytalan a Horthy-korszakot egészében kudarctörténetként értékelni (Horthy megítéléséről, ÉS, 2012/33., aug. 17.). Nem lehet egyenes vonalat húzni – mondja Ungváry – a korszak kezdetétől a népirtásban való kollaborációig, a numerus clausustól a zsidótörvényekig és a deportálásokig. A Horthy-rendszerben – írja –­ „nem volt 1920-tól belső történelmi kényszer arra, hogy 1938-tól zsidótörvényeket hozzanak, és 1944-ben állami segédlettel végrehajtsák a világtörténelem leggyorsabb deportálását a haláltáborokba”. Más szóval: a korszakban „eleve elrendelés” nem működött: a numerus clausus 1920-as bevezetése után a korszak folyamatai alakulhattak volna másképp is, mint ahogy alakultak. Például úgy, hogy 1938-tól nem vezetik be az újabb zsidótörvényeket. Vagy úgy, hogy a magyar állam nem működik közre sok százezer zsidó vallású magyar állampolgár kirablásában és deportálásában. A „belső történelmi kényszer” Ungvárynál kulcsfogalom, valami olyasmit jelez, amelynek a létét vagy nem létét a történész egyértelműen ki tudja mutatni. Ilyen – a zsidótörvényekhez vezető – „kényszer” tehát a Horthy-korszakban Ungváry szerint nem volt.

Ungváry fontos dolgot vet fel, de a probléma megfogalmazása nem pontos. Szögezzük le, a numerus clausus maga is zsidótörvény volt, tehát Ungváry tézisét így kell átfogalmaznunk: a Horthy-korszakban „nem volt az 1920-as zsidótörvény bevezetésétől kezdve belső történelmi kényszer arra, hogy 1938-tól újabb zsidótörvényeket hozzanak, és 1944-ben állami segédlettel végrehajtsák a világtörténelem leggyorsabb deportálását a haláltáborokba”. Az így átfogalmazott tézishez azt is tegyük hozzá, hogy a fajvédők gondolkodásában az egyetemi numerus clausus a zsidóellenes intézkedéseknek nem végpontja, hanem csupán az első lépése volt. Kovács Alajos, Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula és fajvédő eszmetársaik a 6 százalékos zsidókvótát nemcsak az egyetemekre, hanem a gazdaság egészére akarták kiterjeszteni. Az egyetemi numerus clausus az első diadalmas lépést jelentette azon az úton, amelynek – a fajvédők felfogásában – előbb-utóbb újabb zsidótörvényekhez, újabb numerus claususokhoz kellett vezetniük.

A „belső történelmi kényszerről” szóló Ungváry-állítással nehéz mit kezdeni. Bebizonyítani éppúgy lehetetlen, mint cáfolni. De véleményem szerint nem is kell. Nem az a kérdés, hogy az 1920-as numerus claususból mindenképpen új zsidótörvények következtek-e vagy sem. Hanem az, hogy az 1920-ban állami rangra emelt gondolat, amely szerint a „zsidókérdést” a zsidók állampolgári egyenlőségét megtagadó és jogállásukat megváltoztató „zsidótörvényekkel” kell megoldani, az egész korszak közéletében, sajtójában és mindennapjaiban elég nagy súllyal volt-e jelen ahhoz, hogy a korszak folyamatosan napirenden lévő politikai eszméjének tartsuk. Olyan domináns eszmének, amellyel a magyar állam – azután, hogy 1920-ban a numerus claususszal szentesítette az elgondolást – az egész korszakon keresztül nem számolt le.

Az 1920-as egyetemi numerus clausust a magyar állam a Horthy-korszakban sohasem tagadta meg. Igaz, névleges felszámolására 1928-ban történt egy formális lépés, amikor a Bethlen-kormány törölte a zsidókvótát a törvénykönyvből. De az állami antiszemitizmust a kormány ekkor sem illette semmiféle erkölcsi vagy jogi kritikával. A zsidókvóta eltörlését Genfre, a Népszövetségre mutogatva olyan külpolitikai kényszernek állította be, amelyet a külföldi túlerő kényszerít Magyarországra, olyan lépésnek, amely nem az ország vezetőinek meggyőződéséből fakad. Horthy Miklós a zsidókvóta eltörlése ellen tiltakozó antiszemita egyetemistákat ezekkel a szavakkal nyugtatta meg: „Annál a bizalomnál fogva, melyet irányomban az ifjúság annyi alkalommal (...) fejezett ki, elvárhatom, hogy bizalommal lássa sorsa irányítását is azoknak a férfiaknak kezébe letéve, akiket az ország ügyeinek intézésére választottam ki. Az ifjú évek a tanulás évei. Erre irányuljon egész energiátok. Ne zavarjanak meg munkában olyan intézkedések, melyeknek hazánk fontos érdekeivel való összefüggéseit nem ismerhetitek...”A zsidókvótát tehát nem azért kell eltörölni, mert az antiszemita diszkrimináció elfogadhatatlan, hanem mert a Népszövetséggel szemben pragmatikusan, okosan kell viselkedni.

Más szóval: őszintétlenül. A zsidókvótát tehát formailag törölték a törvényből, de helyette egy olyan új kvótát – foglalkozási kvótát – hoztak létre, amelynek arányszámait a foglalkozási statisztikák felekezeti megoszlása alapján pontosan úgy alakították ki, hogy a zsidó fiatalok többségét továbbra is ki lehessen zárni a felvételből. Néhány év múltán Hóman Bálint kultuszminiszter maga magyarázta el, hogy az egész intézkedés „alaki hatályú” volt csupán, hiszen nyitva hagyta a lehetőséget, hogy a mindenkori kultuszminiszter „esetről esetre kiadott intézkedésekkel” a zsidók felvételének korlátozását „továbbra is fenntartsa”. Hóman szavai szerint a numerus clausus 1928-as módosításakor nem történt egyéb, mint hogy az új szabályozás a zsidókvóta érvényesítését „a törvényhozás szintjéről” az „államigazgatás szintjére” helyezte át.

Mindazonáltal Ungvárynak igaza van abban, hogy 1928-ban a Bethlen-kormány mégiscsak tett valamiféle lépést – ha kényszeredetten, ha Genfre mutogatva, ha félszívűen is – a nyílt állami antiszemitizmus felszámolásának irányában. Igaza van abban, hogy kedvezőbb külpolitikai körülmények között ezt a lépést akár további hasonló lépések is követhették volna. Tény, hogy három éven át a kormány azzal igyekezett megbékíteni a Népszövetséget, hogy évente egy-két százalékkal több zsidó diákot engedett továbbtanulni. A felvételi időszakban az egyetemek táviratban jelezték a külügyminisztériumnak, hogy hány zsidót vettek fel, az adatokat pedig azonnal továbbították Genfbe. De az állami antiszemitizmus eszméjével semmiféle komoly és átfogó leszámolás nem történt, a bethleni kísérlet pedig rövid idő alatt, 1932-re elbukott.

Az állami antiszemitizmus ezután fokozatosan, apróbb és nagyobb lépésekkel visszatért az állam eszköztárába. Horthy Miklós már 1931 telén kijelentette, „megengedhetetlennek tartja, hogy a magyar vállalatok idegen zsidó vezető tisztviselőket tartsanak”. Noha az 1932 őszén hivatalba lépő Gömbös-kormány a zsidók gazdasági tevékenységét korlátozó törvényeket nem adott ki, a főispánok 1932-ben bizalmas utasítást kaptak arra, hogy zsidók ne kaphassanak új földbirtokot és bérletet. A Gömbös-kormány részéről jó néhány tervezet látott napvilágot a zsidók jogainak korlátozására, ezek többsége néhány év múltán meg is valósult. A zsidók választójogát szűkítendő a kormány 1933-ban reformtervet jelentett be, amely a felmenők százéves helyben lakásához kötötte volna a szavazati jogot, hogy kizárja a szavazásból a három generációnál frissebb bevándorlókat. Az új ügyvédi rendtartás 1935-ös tervezete előírta, hogy a kamarák vezetőségében zsidó ügyvédek csak hat százalék erejéig vehetnek részt, függetlenül attól, hogy legitim választáson nyerték el pozíciójukat. Ugyanezen év telén a KSH megindította a „kékcédulás akciót”: az ipari és kereskedelmi vállalatoktól kék pótkérdőlapon nyilatkozatot kért az általuk foglalkoztatott zsidó mérnökök és tisztviselők számáról, az iparügyi miniszter pedig arra utasította a vállalatokat, hogy a keresztények javára változtassanak alkalmazottaik felekezeti összetételén. Egyidejűleg indult el a fajvédők utcai akciósorozata, amelyben lefényképezték azokat, akik zsidó tulajdonban lévő boltba mentek be. Amikor a parlamentben a Gömbös-kormányt arról faggatták, hogy nem valamiféle új „numerus clausus” készülődik-e a vállalatokkal szemben, a miniszterelnök válaszában „hiperdimenzionált” mértékűnek nevezte a zsidó alkalmazottak arányát a vállalatokban, és abbeli reményét fejezte ki, hogy amennyiben a vállalatok a jövőben „rigorózusan magasabb, egyetemes nemzeti szempontokat tartanak szem előtt, akkor ez az arányszám a keresztények javára meg fog javulni.”

Az állami antiszemitizmus l932-től a leglátványosabban az egyetemi numerus claususszal kapcsolatban erősödött meg. Hóman Bálint kultuszminiszter 1932-ben utasította az egyetemeket, hogy a felvételeknél „rigorózusan” járjanak el. Ez rögtön a zsidó diákok arányának jelentős csökkenéséhez vezetett. 1933 őszén – tehát öt évvel az 1938-as zsidótörvény bevezetése előtt – Hóman a parlamentben bejelentette, hogy a kormány a numerus clausust a középiskolákra is ki kívánja terjeszteni, mert „feltétlenül el kell érnünk azt az eredményt, hogy a magyar keresztény ifjúság és a zsidó ifjúság között az egyetemen nem lesz semmiféle arányban eltérés az országos arányszámaihoz képest”. Két hónap múlva Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a minisztertanácson beszélt arról, hogy „a jövő évben be fogják tartani a zsidó arányszámot”. A kultuszminiszter tehát nyilvánosan, a belügyminiszter pedig zárt körben nyilatkozott meg arról, hogy a zsidókvóta a maga eredeti – 1920-as – értelmében ismét érvényben van, s hogy a kormány újabb numerus clausus bevezetését fontolgatja. A bejelentéstől számított négy évben – tehát az 1938-as zsidótörvény bevezetését megelőzően – a zsidók aránya az egyetemeken és főiskolákon 9,7 százalékról 3,9 százalékra csökkent.

Ungváry mégis az 1938–39-es éveket tekinti a Horthy-rendszer fordulópontjának. Mint mondja, a „szabadjára engedett antiszemita törvényhozás” ekkortól kezdve indított el „ellenőrizhetetlen” folyamatokat. Megfogalmazása annyiban korrekt, hogy az állami antiszemitizmus felerősödése 1932-től „ellenőrzött” folyamat volt, az állam indította és az állam „ellenőrizte”. Azt, hogy az 1938-as újabb zsidótörvény mégis mennyiben hozott újdonságot, leginkább Hóman Bálint előbb idézett szavaival tudjuk megfogalmazni. Az 1938-as törvény az állami antiszemitizmust „államigazgatási szintről” ismét – 1920 után másodszor – a „törvényhozás szintjére” helyezte át, és a korábbinál szélesebb körre terjesztette ki.

Éppen ezért némiképp kételkedem Ungváry feltételezésében, amely szerint Romsics Ignácnak a Horthy-korszakot hármas fölére osztályozó Rubicon-cikke azért „váltott ki a leginkább botrányt”, mert a cikk a leosztályzott korszakot nem 1938-cal zárja le, hanem 1939-cel, amikor két újabb zsidótörvény is érvényben volt. Mellesleg Ungváry azt a tényt, hogy Romsics Rubicon-cikkében nem egy, hanem két korszakhatár, 1938 és 1939 szerepel, azzal magyarázza, hogy a szerző és a szerkesztőség más-más szakaszhatárt jelölt meg. Ungváry szerint Romsics a szövegében eredetileg 1938-cal zárta le a leosztályozott szakaszt, viszont a Rubicon folyóirat szerkesztősége a cikkhez olyan felvezetőt fogalmazott, amelyben a leosztályozandó szakasz határát 1939-ben jelölte meg. Gondolom, Ungváry jó alappal mondja, amit mond, miközben azzal is tisztában van, hogy a folyóirat olvasói e műhelytitokról mit sem sejthettek. A hiba észlelését követően a Rubicon folyóirat éppenséggel kiadhatott volna egy ilyenkor szokásos erratumot, amely nyomatékosabb adalék lehetett volna a vitában, mint megannyi aláírás.

De az alapkérdésre visszatérve az az Ungváry-féle beállítás, amely szerint az állami antiszemitizmus történetében az 1938-as év hozta volna meg a korszakos, döntő fordulatot, véleményem szerint nem állja meg a helyét. A numerus clausus által 1920-ban bevezetett állami antiszemitizmus egy rövid – 1928-tól 1932-ig tartó – intermezzo kivételével az egész korszakon át a domináns politikai eszmék közé tartozott: eszköztárával, fogalmaival és elgondolásaival a magyar állam a Horthy-korszakban végig nem számolt le. Az 1938-as év fordulatot hozott ugyan, de nem korszakos fordulatot. A gondolat, hogy a „zsidókérdést” a zsidókra kiszabott kivételes törvényekkel, „zsidótörvényekkel” kell megoldani, az 1938-as zsidótörvény bevezetésekor már különösebb meglepetést nem váltott ki sem a törvényhozók, sem a közvélemény, sem pedig a törvény által sújtott zsidók körében.