„Lakik valahol egy halott nő. Amikor a novemberi füstös esteledésben sétálni indulsz, megáll az utca végén. Nem haza megy, nem téged néz. Ahogy közelednél, távolodik. Fáknak árnya, lakatlan épületek ablaktalan némasága. Zsák kinőtt ruha, piszkos felmosófej. Otthontalan otthonka, hővesztes kabát, elejtett fehér kesztyű és kalap. Lakik valahol egy középkorú halott. Ha autóval indulsz, mindig a holttérben biciklizik, így követ. Nem haza megy, nem előled rejtőzik. Nem veled van, de vigyáz rád. Dolga van az emlékeidben, újra bejárja, körbetekeri a közös utcákat, parkokat, partokat és ligeteket. Ha elkísérnéd, kitér, lefordul úgy, hogy már csak a visszavont árnya a sarkon.”

► Hiron Ennes: Pióca. Fordította Kleinheincz Csilla. Agave Könyvek, Budapest, 2023, 352 oldal, 4980 Ft

Hősünk tehát nincs egyedül – egészen addig a pillanatig, amíg el nem veszíti a kapcsolatot a többi „aggyal”, és magára nem marad a kastély (a szó szoros és metaforikus értelmében véve) mérgező kisvilágában. Ahol a lakók – az emberi roncsként vegetáló, környezetét mégis bámulatos találékonysággal terrorizáló báró, az örökébe lépni készülő, zárkózott fia és annak súlyosan neurotikus felesége, a bájosan esendő, ugyanakkor démonian csintalan ikertestvérek, a kizsákmányolt „falusiak” közül kiemelt, néma inasfiú, és a többi groteszk figura – érzelmi rutinjátszmákkal tartják sakkban egymást.

► Gurka Dezső: Novalis magyaror­szá­gi vonatkozású motívumainak élet­rajzi háttere. A Charpentier csa­lád kapcsolati hálójának irodal­mi aspektusai. Gondolat Kiadó, Bu­dapest, 2023, 122 oldal, 3500 Ft

A tudománytörténész és filozófus Gurka XVIII–XIX. századi jénai és freibergi mineralógiára irányuló eddigi kutatásai részint önálló tanulmányok formájában, részint pedig az általa 2009-től szerkesztett tudománytörténeti könyvekből álló sorozat egy-egy darabjaként jelentek meg a Gondolat Kiadónál magyar vagy német nyelven. Nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltók azok a magyarországi forrásfeltáráson alapuló munkái, amelyekben a romantikus mineralógia tudománytörténeti megközelítéseit és a konstellációkutatást a Charpentier és a Podmaniczky család „kapcsolati hálójában” keresztezi egymással.

► Klas Östergren: Hilde. Fordította Péteri Vanda. Polar Könyvek, Budapest, 2023, 296 oldal, 4950 Ft

Habár mindegyik mű címe a főhős nevét viseli, Östergren történetét figyelembe véve a címalkotás eszünkbe juttatja Bovarynét, Anna Kareninát vagy Effi Briestet, így nem árulunk el semmit azzal, hogy Hilde is meghal a műben. Velük ellentétben „nem szerette volna, ha áldozatnak tartják”, bele se fog a rossz házasságba. Ő már emancipált nő, aki kiteljesedését nem a családban keresi, hiszen a feleség csak osztozik az élettársa hivatásában, „segíti a férjét az alkotásban, megkönnyíti a munkáját”.

Mi az, amire építeni lehet, ami továbbadható, ami a nagyfokú digitális fogyasztás előtt születetteknek, a veteránoknak és a babyboomereknek éppúgy saját élményük, mint a dédunokájuknak? Még ha az adathordozás formái évről évre változnak is, mi az a „tartalom”, ami a hordozójával együtt nem avul el? Csarnóy Zsuzsa Benedek Elek-hangoskönyve, még ha recenzió is ez, a témába vág, jó „vizsgálati tárgy”. E szempontból már ha csak a formát nézzük: a kézzel foghatóság rekvizituma, amely nemcsak megabyte-nyi adatként van jelen, hanem mint CD, ami lehet, hogy a vásárlói kört szűkíti, a felhasználókéra azonban nem feltétlenül van hatással. 

Mélyen magyar létfilozófia ez, egy olyan országban, amelyben nem bízhatunk a hatalomban: ha ők államosítják a lopást, mi megoldjuk sufnituningban, ne nekik jusson minden. Az örök szegénylegények igazsága ez. E kort és mentalitást idézi meg Csáki László filmje, korabeli felvételekkel, tárgyakkal, slágerekkel, rekvizitumokkal és emlékező interjúk szövegeivel.

– Na, emberek, kapják össze magukat! – harsogta Tüskeböki, mire elcsendesedett a közmunkára berendelt, irodalmárokból, tanárokból, filozófusokból és más értelmiségiekből verbuvált alkalmi csapat. Tüskebökit a „Tiszta gondolatokkal a jövőért!” mozgalom Koordinációs Központjából rendelték ki, hogy levezesse az aznapi penzumot. Sildjével hátrafordított fekete baseballsapkát viselt, és 35 éves kora ellenére úgy osztogatta az utasításokat, mint egy, a múltból hátramaradt továbbszolgáló őrmester. Magasságára is utaló gúnynevét első mondata után ragasztotta rá egy, a hátsó sorban toporgó szakállas szociológus

Volt egy történetük. Azt, hogy kinek köszönhették azt a történetet, vagy hogy mikor keletkezett (hogy keletkezett-e egyáltalán, vagy mindig is létezett), nem tudták, és igazság szerint nem is igen akarták tudni. Természetesnek vették a meglétét, s a magukénak érezték: úgy gondoltak arra a történetre, mint a sajátjukra, mely mindig is velük volt, s velük is marad, és nem foglalkoztak túl sokat a szerzőség kérdésével.
Magát a történetet igencsak jól ismerték – úgy is mondhatnánk, kívülről tudták; de aztán az idők folyamán valószínűleg történhetett valami, mert egyre nehezebben tudták csak elmesélni a történetet – pedig ilyesmire azelőtt soha nem volt példa.
Eleinte csak csodálkoztak ezen a kollektív emlékezetkiesésen, és afféle átmeneti állapotnak tekintették; de aztán ahogy telt az idő, kezdtek egyre nyugtalanabbá válni. Míg egyesek a globális felmelegedéssel hozták összefüggésbe a különös jelenséget, addig mások inkább az egyetemes elhülyüléssel magyarázták a dolgot.

Több mint húsz éve vannak jóban a beszélgetők, félszavakból értik egymást, ez nem válik hátrányára a dialógusnak, inkább olyan, mintha a kérdező direkt késve adagolná az információkat. A végére azért összeáll a kép. Szűcs Teri édesanyja orosz zsidó asszony, a szerző a maga anyanyelvét nem tökéletesen beszéli (ennek ellenére a könyv tele van orosz félmondatokkal), élettársa a szlovén Maja, akivel angolul beszélnek, bár ő megtanul oroszul is Teri anyjának kedvéért, ámde unokák bizony nem lesznek. A „középkorú leszbikus lánygyermek” meséli el a kötetben anyja ötévnyi betegségtörténetét, illetve az öt év gondozástörténetet.

Glazer, akárcsak Lanzmann, érzelemmentes, hűvös távolságtartással mutatja be a történéseket. Tudják, itt nincs helye az érzelmeknek, moralizálásnak, mert azzal banalizálnák a botrányt. A kamera végig távoli beállításokkal pásztázza a családi idillt. A közelik és félközelik hiánya következetes esztétikai elképzelésről vall. Nemcsak arról van szó, hogy az arcközeli az érzelmek ábrázolásának és felkeltésének eszköze, hanem arról is, hogy akik az ördögi mechanizmus fogaskerekei, azoknak nincs arcuk, s ami ezzel azonos: nincs lelkük. Nem emberek.

Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag

Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség

Roy Jacobsen: A Rigel szeme

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok

► Demény Péter: Forog bennem. Esszék. Ariadné Könyvek, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2023, 176 oldal, ármegjelölés nélkül

Számomra ma Demény Péter a legizgalmasabb magyar esszéista. Sokan vannak kiválóak, de ő talán a legmeghökkentőbb. Néha kiszámíthatatlan, merész állításokat tesz, néha a bátrabbnál is egy fél fokkal merészebb, néha a személyesnél is magánjellegűbb, ámde közben alapos, körültekintő, méltányos, pontosan tudja, mi merre meddig. Nem árul zsákbamacskát, nem ötöl-hatol, nem mondja, hogy ha akarom így, ha akarom úgy. Azt mondja, amit gondol. Lehet, hogy az újságírói múltja az oka, lehet, hogy más családi oka van, de Demény Péternek mindig olyan viszonya van a tárgyához, ami kikezdhetetlenül az övé, megkérdőjelezhetetlenül tisztességes, a szónak abban az értelmében, hogy ha a szerzőt álmából fölvernék, akkor is pont azt mondaná, amit az alapos gondolkodás, meditálás, árnyalás során kiküzdött magából. Személyesen „kiküzdött” írások ezek, de nincs bennük semmi fárasztó küzdelem, semmi izzadtság. Gördülékenyek, lazák, jól olvashatók, szellemi izgalmat és olvasói örömöt egyaránt adnak.