Érdekes módon a Berlinben eltöltött közel három hónap alatt egyetlen legyet láttam, de még abban sem vagyok egészen biztos, hogy valóságos volt. Úgy emlékszem, az első napokban néhány pillanatra beröppent a szobámba, majd gyorsan távozott is az ablakon keresztül. De az egészben az a gyanús, hogy emlékemben e röpke eseménysorozathoz elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik édesanyám hangja, amint azt mondja: "te büdös légy". Így pedig csak anyám szokott fogalmazni, mint ahogy egyedül tőle hallottam azt a sajátos összetételt is, hogy be kell csukni az ajtót, mert "tele leszünk legyekkel". (Nyári időszakban szegény félóránként megpróbálja kihessegetni a "büdös legyeket" a konyhából.) De mindezt ő ott nem mondhatta, hiszen sohasem járt arrafelé, úgyhogy meglehet, az az egyetlen berlini légy is, amit látni véltem, álom szüleménye volt csupán.
Berlinben tehát nem kell attól félni, hogy tele leszünk legyekkel. Ebben a városban tudniillik, s erre én is csak utólag döbbentem rá, nincsenek legyek. Ami szülőfalumban, de még itt Budapesten is, a meleg hónapok bosszantó velejárója, undorító kísérőjelensége, az Berlinben egyszerűen hiánycikk. Talán valaha volt, de most nincs. Bizonyára elmenekült az ottani rettenetes tisztaságból, vagy egyszerűen kiirtották. Az utóbbi változat mellett szól, hogy az egyik nagyáruházban nem kevesebb, mint huszonhárom fajta rovarirtó szert számoltam össze.
Nekem, született falusi parasztgyereknek, nem könnyű ezt leírni, de a jelek szerint így van: a légy, ez a borzalmas vadállat, bizony nosztalgia tárgya lett arrafelé. De ha már itt tartunk, meg kell vallanom, számomra mindig is súlyos gondot okozott Ludwig Wittgenstein híres megjegyzése, miszerint a filozófia feladata kisegíteni a legyet a palackból. Minek kisegíteni, amikor úgyis tele vagyunk vele? - tettem fel a súlyos kérdést még szülőfalumban, s természetesen nem tudtam értelmes választ találni rá. Mindenesetre már akkor sem tartottam különösebben épületesnek azt a diszciplínát, melynek eredményességét azon lehet lemérni, hogy még inkább elszaporodnak konyhánkban a legyek.
Berlinben kellett azonban rádöbbennem, hogy e talányos és látszólag megejtően ostoba megjegyzésnek micsoda súlyos művészetfilozófiai vonzatai vannak, legalábbis lehetnek. A művészet vége után című új könyvében Arthur C. Danto amellett érvel, hogy a mindennapi nyelv filozófiája, amelynek Wittgenstein volt a fő kezdeményezője, milyen bravúros párhuzamba állítható a hétköznapi banalitásokat ünneplő pop arttal, amiben viszont Danto - szerintem joggal - a posztmodern művészet berobbanását éri tetten. A párhuzam megerősítéseképpen a neves művészetbölcselő épp Wittgenstein légy-hasonlatához nyúl vissza, külön kiemelve, hogy a nagy osztrák filozófus a légyre hagyta annak eldöntését, hogy milyen úton-módon küzdje ki magát a palackból, már amennyiben egyáltalán szándékában áll ilyesmi. Vagyis a szigorú modernizmussal szemben, mely megpróbálta egyértelműen meghatározni, hogy mi hogyan legyen, a wittgensteini légyben Danto számára nem kevesebb, mint a határtalan posztmodern szabadság testesül meg, amit egyébként a kiváló New York-i művészetfilozófus nem győz ünnepelni. Csak egy dolgot nem vesz számításba, s itt most kézenfekvő lenne rájátszani a szubjektum haláláról szóló szintén posztmodern szövegelésekre, azt tudniillik, hogy vajon mit ér az a fene nagy szabadság és pluralizmus, ha nincs aki éljen vele? Ha, mint arra berlini tapasztalataim óvatosan figyelmeztetnek, nincs légy.