Racskó Tamás

a szerző további cikkei

Magyarországi szlovák előfizetőjükként hozzászólnék az utolsó két számban a „kettős állampolgárság” témájában Bauer Tamás és Aradi Emil közt kibontakozni látszó vitához. Aradi Emil úgy próbálja Bauer Tamás „kettős állampolgársággal” kapcsolatos érvelését visszájára fordítani (Ne értsük meg a szlovákokat!, ÉS, 2012/3., jan. 20.; Nevem a listán, ÉS, 2012/2. jan. 13.), hogy „[c]sakhogy ugyanebben a dolgozatban olvasható, hogy a kettős állampolgárság elfogadása nem rossz döntés, Szerbia és Románia is ezt választotta”.

Azon túl, hogy Aradi Emil félreolvassa Bauer Tamás írását, nem lehet elmenni amellett, hogy ez a két ország tett is Nagy-Szerbia és Nagy-Románia visszaállítása érdekében, a jelenkorig destabilizálva és önálló állami létében megkérdőjelezve szomszédait, Boszniát és Moldáviát. Szerbia és Románia ennek a politikának a részeként ad „kettős állampolgárságot”, fenntartva legalább a „hazát a magasban”, ha egyelőre itt lent a földön nem is sikerült megvalósítani. Mivel maguk is ekként járnak el, nem zárkózhatnak el a hasonló magyarországi törekvések elől; de azért a felszín alatt bízvást látják a saját expanziós törekvéseik ellenük irányuló mását, és tesznek is majd ellene. Ha ilyenek a nem rossz döntések, akkor vajon milyenek a nem jók...?

De számomra, magyarországi szlovák számára más okból is rémítő az ügy. Amit ugyanis etnikai, kultúrnemzeti alapon adnak, azt ugyanilyen indokkal el is vehetik. Ha a mai Szlovákialakosainak azon az alapon jár magyar állampolgárság, hogy a magyar kulturális nemzet részének tekintik-e magukat, akkor ugyanilyen alapon jár ez a mai Magyarországlakosainak is. Így én ezentúl várhatom, elfajul-e addig a kulturális nemzet és az állampolgárság fogalmainak összekeveredése, hogy az aktuális többség megtegye a következő lépést ezen az inverz damaszkuszi úton: elvegye a magyar állampolgárságot azoktól, akik nem akarnak magyarországi hazájukban magyarrá lenni. Elvégre a „kettős állampolgárságot” lehetővé tévő törvénymódosítási javaslat indoklása szerint ez belügy: „minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az állampolgárai”.

Anyai ági szlovák őseimről bizton tudható, hogy több mint két és fél évszázada helyben élnek az Alföldön: nem vonult át rajtuk a határ, ennek ellenére nekik is többször kellett implicit vagy explicit módon a különböző békeszerződések nyomán optálniuk: nyilatkozniuk, hogy melyik állam polgáraiként akarnak tovább élni. A választás, az optálás joga és kötelezettsége a határmódosítás által érintett magyarokra is vonatkozott, így Aradi Emil állításával ellentétben a szűkebb hazájukhoz ragaszkodók a jog folytán elvesztették magyar állampolgárságukat. Mint ahogy az én őseim is ugyanezen jog folytán nem szerezték meg a szlovák honosságot a magyar mellé azáltal, hogy maradtak az általuk rekultivált földön.

És ezzel megint ott tartunk, hogy a valahai optánsság mai megkérdőjelezésével a magyarországi közbeszéd szimbolikus módon abrogálja a világháborúkat lezáró békéket. De már volt egy kor, amikor az évtizedes szimbolikus revansizmus végül eltörölte a valóságismeret határait, és tettlegességbe kulminált: ez azonban hosszabb távon csak rontott a helyzeten.