Persze, néhanapján eszembe jut, hogy ha egy efféle Khéry B. Rezső, ki gyenge Babits-utánérzéseivel, tehát még az epigonizmusa terén is jó évtizedekkel késve le a divatot, kis és középdíjakig, évente megjelenő könyvekig viheti, belőlem is lehetett volna, ha nem is valami, de legalábbis valamelyest valaki, éppen őrá tovább gondolva jön mindig az enyhet adó újra- és újrafelismerés: legalább nem lettünk kollégák. Kevés olyan megnyugtató gondolat adatik az életben, mint ez; mellette ülve, jegyzetelve, őt fotózva, „kötetlen” alkalmakkor, könyv- és lapszámbemutatók, pódiumbeszélgetések és felolvasások utáni koccintgatások hosszán, szemlesütve, melegedő sörömet vagy a cipőmet bámulva, mint a legtöbben, míg viszi, mit viszi, egy díjbirkózó, egy súlyemelő olimpikon erejével és kitartásával hurcibálja, fáradhatatlanul, a prímet. Nyávogó kappanhangjától visszhangzik a presszó, a kocsma, a kultúrház, az írószövetség díszterme.