Keresés
A szerző további cikkei

Az angol volt ugyanis az a nyelv, amit senki sem tudott a családban. Mindenki tanult franciául és tűrhetően beszélték is, ahogy egy közép-európai, középpolgári családban természetes. A szüleim tudtak olaszul, mert zenészek voltak. De angolul? Minek az? Gyakorlati haszna csekély, hacsak nem akar az ember odautazni – de akkor meg a francia teljesen elegendő. A nagypapa emlékezett egy pár elrontott angol szóra, ő ugyanis tagja volt a Szingapúri Lovaspóló Klubnak, amikor 1904-ben mint fiatal tengerésztiszt ott állomásozott. Mutatta is a tagsági igazolványát. De sose hallottam senkit angolul beszélni: ez vonzóvá tette a szememben, romantikus kalanddá. A hegy, amit még senki sem mászott meg – nagy kihívás az ifjú hegymászónak! (...) Izgalmas volt, az is, hogy semmit sem úgy kellett mondani, ahogy normális ésszel várnánk. Már az ábécé se á-bé-cé volt, hanem éj-bí-szí. Ennek megvoltak az előnyei: ha leckeírás közben fölém hajolt valamelyik családtag, hogy megnézze, mit csinálok, nem tudtak csak úgy futtában kijavítani (mint tették a némettel, franciával, olasszal), hiszen ki se tudták mondani, amit láttak; és ha megpróbálták, én fölényesen kijavítottam őket. A bátyáim egy ideig „dabljú”-nak neveztek, annyira viccesnek találták a betű nevét. „Gyere ide, te kis dabljú”, mondták és megcsavarták a fülemet.

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

A középkor szeretett rendszerezni. Mindennek megvolt a helye, szerepe, funkciója; pontosabban, szerettek a dolgoknak ilyesmit tulajdonítani. Könnyebb is volt fejben tartani a világ dolgait (akkoriban még nagyon kevesen tudtak írni-olvasni!), ha valamilyen zárt rendbe voltak foglalva. Ezért szerették a zárt számú listákat: a hét világcsodát, Szűz Mária hét fájdalmát, a nyolc boldogságot, a kilenc angyalrendet és így tovább. Ezeket illett felsorolni tudni. Volt sok ilyen, de én most ezekre a többé-kevésbé kreatív (mondjam azt: mondvacsinált?) listákra gondolok, tehát nem olyanokra, mint a kilenc múzsa vagy Krisztus öt szent sebe, mert bár zárt számúak ezek is, az sosem képezhette vita tárgyát, hogy hány múzsa van vagy hogy Krisztuson hány sebet ejtettek kivégzésekor, mert ezek objektív tények voltak. A fentebb felsorolt listák viszont elvileg bővíthetők vagy szűkíthetők (számuk olykor változott is!), és ezt a korabeliek is tudták, hiszen többször vitáztak a listák tartalmáról, hosszáról. Ezeket tehát a rendszeralkotó igyekezet hozta létre. Két ilyen érdekes lista a hagyományosan „hét főbűn” és „hét erény” néven ismert felsorolás.

Tovább
A szerző további cikkei

Nagyon szeretem a rímet. A rím lehatol a nyelv titokzatos mélyébe, ahol értelem és forma megmagyarázatlanul találkozik, hiszen nem tudjuk, miért rímel egymással a borz és a torz, a szánt és az elefánt. Ráadásul magyarul mindmáig jól lehet rímelni, nem koptak el a rímek, mert nemcsak tőszavak rímelhetnek, sokféle ragozás van, ezeket ki lehet játszani egymással szemben: háznál/fáznál, kérnél/kenyérnél, vagy tőszavakkal szemben: bögre/dögre, csütörtök/betörtök

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
Élet és Irodalom 2017