Fordulatot hozhat 2012 a magyar politikában. Elsősorban nem a kormány helyzetének alakulására gondolok, hanem az ellenzékére. A decemberi és januári demonstrációk megmutatták, merre van az összefogás, az erőkoncentráció lehetősége a demokratikus ellenzék számára. Bár a gazdasági, társadalmi és jogállami helyzet továbbra és egyre inkább kritikus, az ellenzék visszaszerezheti az irányítást saját sorsa felett.

Bár egyre több szó esik arról, kik és milyen formában kísérelhetnék meg a 2014-ben (valószínűleg nem előbb) esedékes parlamenti választáson a Fidesz leváltását, a kormánypárt erős pozíciója ma csak azt teszi lehetővé, hogy legyőzéséről feltételes módban beszéljünk. A politika azonban dinamikus műfaj, épp az a lényege, hogy a fennálló erőviszonyok megváltoztathatók. A Fidesz ereje és az ellenzék gyengesége ugyanannak az éremnek a két oldala: amíg nincs tömegeket vonzó ellenzéki ajánlat, addig a Fidesz relatív helyzete sem gyengül lényegesen.

Megint ki lehetne tenni az MSZP-székház ajtajára a táblát: „A hatalmi harc idején a párt (összes többi megoldandó problémája) zavartalanul üzemel". Talán végső fázisához érkezett az MSZP-ben a Gyurcsány-kérdés, immár nyíltan tárgyalják a szemben álló felek a különválás lehetőségét, szükségességét. Elképzelhető, hogy válás nélkül az MSZP tényleg belesüpped a Fodor-Kóka-vitához hasonló önrombolásba. A tét azonban ennél is jóval nagyobb: az MSZP-n és e vitán is múlik, ki vagy mi áll szemben a Fidesszel most és 2014-ben.

Nem a török hódoltság idejéről van itt szó, hanem a jelenlegi magyar valóságról: Magyarország társadalmi-politikai három részre szakadásáról. Ez ma már jóval több, mint az egyik és kétségkívül a legpesszimistább verzió a jövő esélyeinek latolgatásakor. Úgy tűnik, a leggyengébbek, mert a legkevésbé egységesek azok az erők, amelyek gátolhatnák e folyamatot. Márpedig, ha a szakadás végbemegy, a Magyar Köztársaság tényleg megszűnik abban az értelemben, hogy csak a Magyarország nevű földrajzi térség tartja majd együtt az itt élő embereket, semmiféle más kötelék nem marad.

Csuklási roham gyötörheti a svédeket, annyit emlegetik mostanság ismét a svéd modellt Magyarországon. A kormány lépései nyomán a nyugdíjrendszer hasonlítana valamelyest a svédhez, ám az ezzel összefüggő társadalmi problémákat nem éppen skandináv módszerekkel kezelnék, az alkotmányosság ellen intézett támadás pedig végképp messze áll a jóléti társadalmak ideáljától. A nyugdíj az egyik legfontosabb államháztartási alrendszer, az ezzel kapcsolatos döntések évtizedekre határozhatják meg az állampolgárok életét. Ésszerű lenne tehát ennek tudatában dönteni róla. Egyszer majd biztos sikerül ez is, most nem így állnak a dolgok.

„Az ország átlépte saját árnyékát", kommentálta az önkormányzati választás eredményét a miniszterelnök. Némi szemtelenséggel hozzáfűzhetjük: az ország ugyanazzal a lendülettel lement spárgába; szokatlan, nem túl kényelmes testhelyzet, még ha egyelőre csak az akrobatikai bravúrral van is elfoglalva a választók többsége. Azzal kevésbé, hogy a kormányzati hatalom kontrolljának redukálása bajjal járhat.

A halál Mendel Birnbaumot keresi Woody Allen Agyament Harry című filmjében, s a nevezett úr lakását itt nem részletezendő okból kölcsönvevő fiatalember nem tudja lebeszélni a dörgő hangú kaszást, hogy magával vigye. Az MSZP politikusainak többször sikerült már elhárítaniuk a gyászos véget, ám az 2010-ben mégiscsak bekövetkezett, hiába adták kölcsön a „lakást" Bajnai Gordonnak. A szocialisták számára az a következő évek kérdése, hogy képesek-e mégis megalkudni a politikai halállal, vagy a 2010-es összeroppanás után az MDF és az SZDSZ sorsa vár rájuk négy év múlva.

Miként négy évvel ezelőtt, úgy idén is megkezdődött a kampány, mi­előtt az államfő kitűzte volna a voksolás napját. Az esztétikai sokkot jelentő plakátok kihelyezésén túl a felek szakpolitikai kérdésekkel melegítenek. A rossz hír, hogy ez a szakmapolitikai vita igencsak felszínes, nem mentes a teljesen nyilvánvaló csúsztatásoktól és „vetítésektől". Mégis érdemes kihámozni a „svéd modell" kapcsán kirobbant vitából, valójában miről szól, vagy miről szólhatna, ha szerencsésebb időket élnénk a magyar politikában. Szót kell ejteni arról is, mi lehet a vita következménye a pártok kampánypozíciójára nézve.

A negyvenszázaléknyi bizonytalan szavazó dönti majd el a 2006-os választást - hallani gyakran, ám ez csak megszorításokkal igaz. A közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy a választók mintegy hatvan százaléka rendelkezik pártpreferenciával, de a maradék negyven nem mind bizonytalan. A véleményt nem nyilvánítók e népes táborába tartoznak, akik tudatosan és következetesen távol maradnak a választásoktól, valamint azok, akik nem válaszolnak a kérdezőbiztosoknak, pedig nagyon is tudják, kit támogatnak majd. Bizonytalannak - a különböző kutatócégek eltérő becslései szerint - az a 600 000-1,1 millió ember tekinthető (a választásra jogosultak 7-14 százaléka), akik nem ígérik biztosra részvételüket a 2006-os parlamenti választáson, s még nem tudják, hogy ha szavaznának, akkor kire adnák voksukat. Az viszont színigaz, hogy beözönlésük a pártválasztók mezőnyébe, vagy éppen a nem voksolás melletti döntésük valóban nagy fontosságú a választások kimenetele szempontjából.

Egy kongresszus az csak egy kongresszus. Ha ott egy párt küldöttei komolyan nekiállnak vitatkozni, az már régen rossz. A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség megalakulása előtti hónapokban a pártvezetés hosszasan tárgyalt a helyi szervezetekkel az új keretek elfogadásáról. A "Szövetség születik" jelszó alatt gyülekező Fidesz május 17-i összejövetele így nem hozott semmi meglepetést. Éppen anynyira volt unalmas a külső szemlélő számára, mint egy normális pártgyűlés: nagyon. De azért a horizonton feldereng, merre is kíván elindulni a Szövetség. Ha nem is a kongresszuson hirdette meg a leendő programpontokat, de az ottani beszédek megerősítették a korábban jelzett törekvéseket.

Ma majdnem tízszer akkora az MSZP előnye a Fidesz előtt, mint egy éve volt. 2002 áprilisában a szocialisták 65 ezer szavazattal verték meg az akkori kormánypártot. Ma öt-hatszáz ezer szavazatnyi előnyük van. 1990 óta soha nem volt példa arra, hogy a vezető kormánypárt tartósan ekkora fölényt élvezzen. A "győzteshez húzás" hatása már rég elmúlt, a kormány gyakran hibázik, nem képes egységes és összefogott cselekvésre. Mégis utcahosszal vezet. Ezzel a ténnyel kellene kezdenie valamit a Fidesznek.