Annak a nemzedéknek tagjaként, aki nem a világhálóban nőtt fel, elgondolkodom, hogy milyen változást hozott életembe a számítógép. Még húsz évvel ezelőtt is mindent kézzel írtam, majd a napi adagot nyomban áttettem írógépbe, hogy azután újból kézzel javítsam. Cseppet sem éreztem kényelmetlennek. Merő gyakorlati kényszerűség vett rá előbb, hogy megtanuljak emailezni, majd nemsokára áttérni a számítógépes szövegszerkesztésre. Ezzel együtt azt a serkentettségi állapotot, amelyet kezem nyomhagyása a papíron, majd a géppapíron az átírt szöveg látványa és javítása jelentett, átvittem az egér meg a billentyűk nyomogatására, illetve a képernyőn megjelenő és nyomban javítható szöveg látványára. Hamarosan olyan természetessé vált, mintha mindig így tettem volna. Magától értetődőnek tekintettem azt is, hogy az írógéppel készült könyvtári katalógus-cédulákat fokozatosan digitalizálták, és komputeren keresem, amire kíváncsi vagyok.

„Bármilyen önző embert tételezünk fel, nyilvánvalóan vannak természetében olyan elvek, amelyek érdekeltté teszik mások sorsában, és szüksége van az ő boldogságukra. Mivel nincs közvetlen tapasztalatunk arról, amit a másik ember érez, elképzeljük, mit éreznénk mi hasonló helyzetben. A képzelet révén belehelyezkedhetünk az ő helyzetébe, mintha az ő testében volnánk, és bizonyos értelemben ugyanazzá a személlyé válhatunk, mint ő." Az olvasó arra gondolhat, hogy az empátiáról szóló mai lélektani munkából idéztem.

A szavak jelentése mindössze két alapesetben kérdéses: amikor a kifejezés ismeretlen és amikor jól ismert. Mint például a szabadidőé. Az ember azzal töltheti az idejét, amivel akarja. Azaz mégse. Amivel akarja, feltéve, hogy nem akadályozza a másik embert, hogy azzal töltse szabadidejét, amivel ő akarja; valamint feltéve, hogy a foglalatosság nem okoz kárt. Viszonylag még mindig egyszerű volna, ha kizárólag fizikailag lehetne bárkit bármiben akadályozni, illetve kárt okozni neki.