Nemrég felhívtam az MTA könyvtárát, és megkérdeztem, beszerezték-e Nobel-díjas írónk új könyvét. Visszakérdeztek, idei kiadás? Mert ha igen, felesleges a számítógépet faggatni, idén a csökkentett támogatás miatt magyar szerzők könyveire nem jut pénz.
Tudom, nehéz időket élünk, a költségvetést egyensúlyban kellene tartani, nagy az államadóság. Csakhogy itt milliárdokban számolnak, a kultúra filléreiből nem lehet, nem érdemes takarékoskodni.
Még az ősidőkben történt a csoda, a behozott Wartburgokat a tél beállta előtt nem tudták eladni, félő volt, hogy fedett tároló híján a hidegben, a hóesésben a kocsik tönkremennek. Erre egy nagyokos kitalálta, adják el az autókat részletre. A hozzám hasonló szegénylegény firkászoknak, akiknek semmi esélyük sem volt egy autóravalóra, felcsillant a szemük, és én is belevágtam. Feleségem, akit nem volt könnyű meggyőzni, közölte velem, hogy jó, de akkor mondjunk le a mindennapi feketéről. Mint nagy közgazdász, azt válaszoltam, a kettőnyolcvanas feketék árából - akkor még annyiba került - eddig még senkinek sem sikerült autót összespórolni. Jobban tesszük, ha a részletekrevalót megkeressük. Két vacak golyóstollunkkal meg is kerestük. Igaz, nem dobáltuk ki a pénzünket ócska képre, egyetlen ráfizetéses gyárat sem vásároltunk. Itt abba is hagyható.
Az elbeszélt tanmese nem kíván különösebb kommentárt. A kultúra finanszírozása egyébként mindig jó üzlet. Legalábbis hosszú távon.
Mennyi pénzt kapott Petőfi a János vitézért? És mennyi a remekmű értéke ma?
