A regény a Káprázat trilógia első (magyarul Vakvilág címmel megjelent) kötetéhez hasonló lendülettel és finoman fortélyos váltásokkal teremt összeköttetést a realitás és irrealitás között. Most is beavató prózát olvasunk, az írás jelen idejéből kibontva a gyermekkori, illetve kamaszkori emlékeket, az első kötet Mirceájának emlékeit, aprólékos jelentéseket a magányos bolyongásokról a kihalt vagy zsúfolt utcákon, romos épületekben: a mágikus realista elbeszélés számtalan transzcendencia-képét gazdagon felvonultatva.

Cărtărescu a Város - Bukarest - írója, szereplői Bukarestben élnek vagy Bukaresthez kötődnek - a sokszegletű, csatornaszagú, éjszakánként fülledten érzéki, nappal reménytelenül tömbházszürke és szegényesen kesernyés városhoz, ahol a Dimbovica folyón valamikor pestis és társzekeres cigányok érkeztek. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek államilag irányított éhínségek által szabdalt idejében az álom, a fantázia folyton áttöri az örökké kedvetlen bukaresti jelen időt. A nyomorúságos kültelkek és bazilikák Bukarestje több mint az egyik balkáni metropolis, több a félbehagyottság és a leépülés barakkvárosánál és az idegen, egzotikus telepnél, amely Cărtărescu tolla alatt megszépül, bonyolult és szerethető lesz. Utcáin, szeméthalmai, csillogó központjai körül ődöngve Mircea, az írófigura saját mitológiájának, emlékezetének, személyiségének összerakására tesz kísérletet. A város összetett egyéni, érzéki, történelmi és misztikus tapasztalatként beszélődik el. Balkánisága kesernyés és viharosan monumentális, mint Ivo Andrićé, de a képalkotó Cărtărescu mikroszkopikus elemekre bontja a csodát, tárgylemezkékre szeletelve átvilágítja a struktúráját. Az önidézés bonyolult rendszerében többféle, ám megszámlálhatatlanul sok ponton érintkező történet különül el: családtörténetbe süllyesztett életrajz, életrajzzal párhuzamos Bukarest-regény, Bukarest-regény alatt derengő apokrif Születés-evangélium. Egyetlen szórakozott érintésre vagy lépésre felizzanak az átmenet csatornái, kitágulnak a Város pórusai, és Mircea, a játszótéren tébláboló kisfiú vagy merevedéseitől szenvedő kamasz látja, ahogy a falakból, az aszfaltból megállíthatatlanul szivárog a teremtés mítosza, a saját isteni teremtődéséé; mégis minden szereplő minduntalan a misztikus földmélyi kristálysírnál köt ki, ahol zajlik a bebábozódás, s mindenütt kisebb-nagyobb halálpillangók röpködnek. Minden testet és épületet átszőnek és vonszolnak az emlékek ér- és nyirokhálózatai. Cărtărescu képeinek húsa, a húsnak kristályos anatómiája és idegrendszere van, a feltűnően konkrét és földhözragadt valóság hirtelen mitikus látomások részévé válik: egy rogyadozó, savanyúleves-szagú lépcsőház, egy kupola vagy egy elvásott fürdőköpeny pokolbéli rajzolatokat, tengermélyi alakzatokat hív elő a képzeletből. A Város, a test, az egyén és az egyének megannyi konkrét története konkrét helyszíneken - a Ştefan cel Mare sugárút, az Obor, a Takarékpénztár és a Herăstrău-tó környékén - keveredik a misztikusan örvénylő álmokkal. Nincs egyetlen történet, hanem megszámlálhatatlanul sok érdekesen szerteágazó, egymástól igen különböző történet alkotja a regény anyagát, amely a medúza testéhez hasonlóan képlékeny, akárcsak a nyelv vagy a képzelet. A mágikus realista elbeszélés kaleidoszkóp-szilánkjaiban Mircea élete, abban pedig az univerzum tükröződik. A legtalányosabb szereplő az állandó, hűséges barát, Herman (hermeneutika?). Az ő segítségével járja be a regénybeli Mircea saját útját - a bukaresti kispolgári nyomoron, a Securitatén, a Rossz egyetemes misztériumán, a fikció utáni sóvárgáson át - az önértelmezésig.

Koszta Gabriella

Az Európai Odüsszeia program keretében Európa kulturális fővárosa, a RUHR.2010 hat szerzőt kért fel, hogy értelmezzék újra Homérosz hőseposzát. A szerzők és a darabok: Grzegorz Jarzyna: Areteia, Roland Schimmelpfennig: A tizenegyedik ének, Enda Walsh: Penelope, Nádas Péter: Szirénének, Emine Sevgi Özdamar: Perikizi és Christoph Ransmayr: Odüsszeusz, a bűnöző. Az ősbemutatókat Essen, Bochum, Oberhausen, Moers, Mülheim an der Ruhr és Dortmund színházában rendezték 2010. február 27-én és 28-án. A színdarabok közös kötetben is megjelentek: Theater, Theater: Európai Odüsszeia. Aktuális darabok 20/10

Susan Greenfield: Identitás a XXI. században. Fordította Garai Attila

A könyv­új­don­sá­go­kat az Írók Bolt­já­nak (Bu­da­pest VI., And­rás­sy út 45.) se­gít­sé­gé­vel ad­juk köz­re. A lis­tát össze­ál­lí­tot­ta: Négyesi Móni.

Uwe Tellkamp: A Torony. Történet egy elsüllyedt országból. Fordította Kurdi Imre

A legtöbb kortárs filozófus nem hisz a lélek halhatatlanságában. Úgy gondolják, a test és a lélek nem különböző entitások. Mindez ellentétben áll a természetes meggyőződésünkkel és az emberiséggel egyidős vallásos hittel - vajon miért vélekednek mégis így a mai filozófusok?

A guantánamói fogolytábor létezéséről mindenki tudott, de a külvilág leginkább az Amerika-ellenesség szemüvegén át látta az ott történteket. A magyar közvéleményben is az a kép alakult ki, hogy a trópusi nap alatt a jog és az erkölcs minden szabályát felrúgva, a nyilvánosság teljes kizárásával állnak bosszút azokon a muszlimokon, akiket terrorizmus gyanúja miatt odahurcoltak. Valójában az első, rendezetlenebb idők kihágásai után a körülmények viszonylag tisztességesek voltak, a begyűjtés elsőrendű célja nem a büntetés volt, és a nyilvánosság egyáltalán nem volt kizárva. Ügyvédek sokasága dolgozott azon, hogy az egyes esetekben - jogi alapelvekre hivatkozva - bebizonyítsa a fogva tartás jogszerűtlenségét. Sőt, az alkotmány mindenek fölötti tiszteletének jegyében bonyolult jogi játszma folyt az egyes hatalmi ágak - a Bush-kormányzat, a Kongresszus és a Legfelsőbb Bíróság - között. Ez a végrehajtó hatalom meghátrálásához és Obama idején a tábor bezárásának bejelentéséhez vezetett. Szóba került az is, hogy néhány volt foglyot Magyarország fogad be. Nemrég, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen tartott előadása alkalmával erről is elismeréssel beszélt Charles H. Carpenter, a guantánamói foglyok egyik védője.

Orbán Viktor és több prominens fideszes képviselő a kormányprogram készítésére hivatkozva nem vett részt az új parlament múlt heti ülésein. Az utolsó percig tartó lázas munkára hárítva a felelősséget - ami akceptálható egy ilyen dokumentumnál -: az eredetileg bejelentettnél később nyújtották be a narancssárga borítóba burkolt 85 oldalas papírfüzért. A narancssárga dossziéban a Nemzeti Együttműködés Programjának szövege lapult, amit Szijjártó Péter a leendő kormány programjának nevezett. Jó, hogy néven nevezte a Fidesz-KDNP műhelyében készült írást, mert szerzője (vagy szerzői) nem jelölte (jelölték) meg annak műfaját, ti., hogy kormányprogram. Ez először fordult elő a rendszerváltást követően, s talán nem véletlenül.

Műfogsort lopott egy 59 éves férfi az egyik budapesti kórházból - jelentette az MTI még a hét elején, éppen a legjobbkor. Pont aznap reggel olvastam egy igen felháborodott hangvételű cikket arról, hogy milyen a magyar nép: hiába vagyunk világelsők a libamájpiacon, a magyar ember nem akarja enni a libamájat, dacára annak, hogy már csak hatezer forint kilója, inkább két pofára tömi magába a csirke far-hátat, a hazai termelők kénytelenek a készletüket mind exportra küldeni, ami viszont eléggé rizikós, ezért kéne nagyobb belpiac.