Kelecsényi László

a szerző további cikkei

Vártam, nagyon vártam, hogy valaki reflektáljon Fábry Sándor Jancsó Miklósnak és Grunwalsky Ferencnek címzett nyílt levelére (Néhány lehet, néhány igen és néhány nem, ÉS, máj. 3.). Hogy ez megtörtént (Kiss Dániel: Nem, ÉS, máj. 10.) - valamelyest megnyugtató, s külön öröm, hogy a levélíró egyetemi hallgató tisztán lát, és okosan érvel. Nem kezdem elölről, nem mondom el a véleményem mindarról, mit tanult egykori kollégám, a kitűnő dramaturg, a finom és kevésbé finom poénok mestere, újabban show-man kolumnányi írásában összehordott. Mindenki szíve joga, hogy olyan pártra szavazzon, amilyenre akar, olyan emelvényeken üldögéljen, ahol jól érzi magát elvbarátai között, olyan intézményeknek adjon tanácsot, ötletet, melyeknek céljaival azonosulni tud. Ez a demokrácia, nemde?!
Az már azonban korántsem mindegy, hogy miképp festjük át a múltat, közte a sajátunkat.
Nos, filmtörténeti felfedezés született. Sok mindent hordtak össze annak idején, 1965-ös bemutatásakor, majd öt évvel későbbi felújításakor Jancsó Miklós Így jöttemjéről, de azt se korábban, se később nem állította senki, hogy ez a költőien szép, a rendező életművében talán egyetlen személyes hangvételű alkotás úgymond "propagandafilm" volna, a "megszállás legitimációja". Ez már valami, ez eredmény, filmtörténeti felfedezés - ámbár, enyhén, azaz úriemberi modorban szólva tévedés. Talán pódiumon még elmegy viccként, két cigányozás között, nyomtatásban azonban szembeszökő hazugság.
Hosszú és meglehetősen rémséges történetet lehetne mesélni az Így jöttem forgalmazása előtti és utáni eseményekről, melyek kiválóan jellemzik a kort, a "gúzsba kötve táncoló" hatvanas éveket. (Bőven lehet olvasni a film körüli többéves hercehurcáról Marx József életrajzi monográfiájában: Jancsó Miklós két élete, Vince Kiadó, 2000, 88-95. és 219-221. o.) A feledékenyek és hamisítók kedvéért ismételjük újra a szűk tényeket. A javarészt Hernádi Gyula pannonhalmi és Jancsó Miklós székesfehérvári diákkori élményei alapján íródott forgatókönyv főszereplője a történelem viharos óráiban tévetegen bóklászik - mint Fabrizio del Dongo Waterloonál - emberek és frontvonalak között. Előbb koncentrációs táborból hazatérő zsidók verik meg, mert jobb híján német katonai mundért húzott magára, majd amikor a beteg szovjet kiskatonának akarván orvost szerezni, pufajkát húz, magyarok kalapálják el. Ez lenne a propaganda? És talán az a megszállás legitimációja, hogy a film elején a szovjet katonák malenkij robotra gyűjtenek magyar foglyokat?
Az Így jöttem a barátság gyönyörűséges filmje. A két nagyjából egykorú fiatal, a magyar diák és a szovjet sorkatona kortól és időtől, egyenruhától és világnézettől függetlenül kialakuló, személyes rokonszenvre épülő pajtásságának krónikája. Lett is vele baja a filmet gyártó stúdió vezetőjének épp elég. Az még hagyján, hogy elkészülte után olyannyira "legitimáló propagandafilmnek" látták az illetékes elvtársak, hogy a legalacsonyabb premizálási kategóriába sorolták. Rettegett hírű, pallosjoggal felruházott kritikusok suhogtatták felette kivégzőszerszámaikat. Nem volt eléggé szovjetbarát, olyasmiről is beszélt, amiről addig hallgatni illett. Nemeskürty stúdióvezetőnek egy trükkel Moszkvából sikerült megvédetnie a filmet: szovjet kritikussal íratott lelkes méltatást a Pravdába róla (hogyan csinálta, őt kellene megkérdezni felőle). Mészáros Márta, Jancsó akkori felesége pedig egykori moszkvai filmtörténész tanárnője segítségével népszerűsítette férje mostoha sorsú alkotását. Odakint tetszett film, mélységesen emberi történetet láttak benne, nem pedig politikai lózungokat. Idehaza évekbe tellett, mire elismerték és méltányolták értékeit.
A filmtörténetet, kedves Fábry úr, egykori dramaturg kollégám, sajnos, nem lehet átírni. Lehet dugdosni filmeket, lehet a Fényes szelek vetítését rendezőnk életműsorozatából kifelejteni (megtörtént), a tényekről azonban még egy humorista ötletembernek sem szabad megfeledkeznie. Főként a saját életrajzában nem. A rövid emlékezetű show-man azt állítja magáról, 1972-ben, a március 15-i tüntetésen való részvétele miatt őszszel nem vették föl egyetemre. Ám ha egyetemre nem is, de abban az évben a pécsi tanárképzőre mégis bejutott - a Ki kicsoda című adattár szerint.
Az az érzésem, itt valaki nagyot "téved". S nem csupán egy régi film ügyében.

Kelecsényi László

író, filmtörténész