Ügynökök a szerkesztőségekben

Nem lepett meg a hír, hogy Orbán nyíltan akarja kötelezni a szerkesztőségeket titkosszolgálati ügynökök alkalmazására. Egyrészt azért nem, mert tudtam, hogy másnap úgyis közlik: ők nem azt írták, amit mindenki olvasott, csak a ballib sajtó magyarázta félre tudatosan a dolgot. És azért sem lepődtem meg, mert meggyőződésem szerint már most is ott ülnek nem nyíltan delegált, hanem titokban odajuttatott vagy odakényszerített téglák azokban a szerkesztőségekben, amelyek nem a kormány kottájából muzsikálnak.

És mit ad isten? Másnap közzéteszi a Kormányzati Tájékoztatási Központ, hogy a törvényjavaslatot „a magyar ellenzék tudatosan félreértelmezi és félremagyarázza, azaz szó sincs arról, hogy online újságok/tartalomszolgáltatók szerkesztőségébe kerülnének titkosszolgálati munkatársak”. A közlemény szerint a javaslat „azt teszi lehetővé, ami eddig is így volt, nemcsak Magyarországon, hanem a világon mindenhol intézményesített formában, vagyis hogy a távközlési szolgáltatóknál legyenek ilyen alkalmazottak”.

Mondom, az, hogy nálunk ez eddig is így volt, nem lep meg. Legfeljebb az, hogy ezt beismerik. De arra vonatkozóan, hogy „a világon mindenhol” ez lenne a helyzet, az Index kérdésére a következőt válaszolta a Freedom House alelnöke, Arch Puddington: „még soha nem hallottam (...) hogy egy ország törvényt hozott arról, hogy a médiavállalatok kötelesek kémeket alkalmazni és megengedni, hogy ezek a kémek újságírónak álcázzák magukat”.

Válaszát tekintsük hitelesnek, és hagyjuk ennyiben a dolognak ezt a részét. De engem valami nagyon meglepett az ügyben. A törvénytervezet által kiváltott felháborodás hiánya. Meggyőződésem, hogy ha Hegyeshalomtól nyugatra nyilvánosságra kerülne ilyen törvénytervezet, azonnal ezrek mennének az utcára tüntetni. És addig tüntetnének, amíg a kormány bocsánatot nem kér azért, hogy van olyan tagja, akinek fejében egyáltalán megfordult ez a sajtószabadság-ellenes merénylet.

Nálunk semmi. Nem tudok egyetlen nyilvános tüntetésről sem. Pedig hirdetjük magunkról, hogy szabadságszerető nép vagyunk. A sajtószabadság az egyik legfontosabb szabadságjog. Ez volt elődeink egyik leglényegesebb követelése 1848-ban, 1956-ban. De azért is meglepő a mostani össztársadalmi némaság, mert az internetadó bevezetésének terve több ezer tiltakozót vitt az utcára. Vagyis csak akkor tiltakozunk, ha a jogsértés közvetlenül a zsebünket érinti? Nem szívesen teszek különbséget jogsértés és jogsértés között, de meggyőződésem, hogy az ügynökök beültetése a szerkesztőségekbe nagyobb horderejű ügy, mint a néhány forintnyi internetadóé. A Kádár-rendszer eltompította társadalmunk értékítéletét. Megtanított arra, hogy csak azzal törődjünk, ami közvetlenül érint bennünket. Ami azon túlmegy, azt odafönt intézik. Szvetlana Alekszijevics, az idén Nobel-díjjal kitüntetett fehérorosz írónő mondta, hogy az egykori kommunista elnyomás alatt élt társadalmakban mindmáig jellemző ez a felfogás. Új generációk kellenek ahhoz, hogy az állampolgár visszanyerje felelősségtudatát sajátmagával és embertársával szemben.

Szerintem ennél is meglepőbb az ellenzéki pártok és sajtó közönye. Persze volt néhány helytelenítő nyilatkozat politikusok részéről, újságcikk az ellenzéki orgánumokban, de felháborodásról nem volt szó. A Népszabadság főszerkesztője egy televíziós vitában viccelődve mondta, hogy amikor megérkezik a belügy kérésére munkatársként alkalmazott ügynök, az első szerkesztőségi konferencián megkínálják kávéval, és bemutatják neki a munkatársakat, akikről a jövőben jelentenie kell.

 Eszembe jut, hogy mi is milyen ostobán viselkedtünk annak idején a Szabad Európa Rádiónál. Időről időre kiderült, hogy a cseh, román, lengyel osztályról hazamentek évek óta a SZER-nél dolgozó ügynökök, és kipakoltak. Megvitattuk ezt mi is a kantinban a „magyar asztalnál”. Az volt a vélemény, hogy nálunk nincs ügynök. Volt néhány „talpra magyar”, aki kifejtette, hogy „a kémkedés, titkosszolgálati tevékenység összeegyeztethetetlen az egyenes magyar karakterrel. Cseheknél, románoknál más a helyzet. Mit vársz azoktól?” Ezeket persze lehülyéztük, de a meggyőződés általános volt, hogy nálunk nincs ügynök, hiszen mi a fenét jelenthetne, „amit tudunk, bemondjuk a mikrofonba”.

A rendszerváltás után, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásaim során tudtam meg, hogy a „magyar asztalnál” évtizedeken át együtt ebédeltem két beszervezett ügynökkel. Egyik volt az „egyenes magyar karakter” szószólója. Különböző időszakokban 8–10 ügynök dolgozott a SZER-nél. Kettőről tudom, hogy zsarolással (nőügyek) kényszerítették együttműködésre. Egy másik kolléga családját ezzel a feltétellel engedték ki nyugatra. Az egyik ügynököt a munkatársak az őket képviselő Üzemi Tanács elnökévé választották. Az ügynökök feladata nem a SZER „nagy titkainak” felderítése volt. Megbízóik tisztában voltak azzal, hogy ilyenek nincsenek. A szerkesztőségen belüli fellazítás, a munkatársak közötti ellentétek szítása, rossz légkör teremtése volt a céljuk. Jelenteniük kellett arról, hogy az egyes munkatársakat mivel lehet zsarolni, együttműködésre kényszeríteni. Ma már tudjuk, hogy munkájuk nem volt eredménytelen.

Hasznos lehet majd az új ügynökszerkesztő bemutatkozó kávéztatásánál erre is gondolni.