Kasza László

a szerző további cikkei

Ezekben a napokban van a rendszerváltás utáni hatodik országgyűlési választás második évfordulója (április 11. és 25.). Ezt a Fidesz elsöprő, kétharmados többséggel nyerte meg. Orbán Viktor és pártja azonnal gőzerővel látott munkához. Meghirdetett célja az egész társadalmi rend átalakítása volt. Most, a választási periódus félidejében megállapíthatjuk, hogy ez messzemenően sikerült neki. Amit célja elérése érdekében ennyi idő alatt meg lehetett tenni, megtette. Kérdés csak az, hogy tevékenysége hasznára van-e az országnak, vagy nem?

Kezdjük a végén. Általánosan elfogadott vélemény, hogy ha Magyarország most pályázna EU-tagságra, fáradt mosoly kíséretében egy határozott „nem” lenne a brüsszeli válasz. Más szavakkal: két év alatt leküzdöttük magunkat oda, hogy politikai rendszerünk nem felel meg a felvételi követelményeknek. Pedig nem különös követelményekről van szó, „csupán” a demokrácia alapelveinek tiszteletben tartásáról. Kétéves tapasztalat alapján Nyugaton – nemcsak Brüsszelben, hanem Washingtonban is – az a vélemény, hogy Orbán Viktor nem is akar megfelelni ezeknek a követelményeknek. Más, a demokratikustól eltérő rendszerben gondolkodik. És az erre utaló jeleket bírálják a demokratikus államformában gondolkodó – egyelőre még – partnereink. A bíráló kifogások listája hosszú. Ezeket szóban és írásban többször megfogalmazta az EU Bizottság és az amerikai kormány is. Budapesten a figyelmeztetéseket vagy semmibe vették, vagy nem kielégítően, nyeglén, nem európai stílusban válaszolták meg. Ezért már az a kérdés is felmerült, hogy tagja lehet-e demokratikus normák szerint működő nemzetközi intézményeknek (NATO, EU stb.) olyan ország, amelynek berendezkedése – ezek hiányában – diktatúrákéra emlékeztet.

Félő, hogy Brüsszelben, Washingtonban a kérdésre egyszer nemmel válaszolnak. Mert ahol nincs sajtó- és vallásszabadság, nem tartják tiszteletben a jogállamiság elveit és az emberi jogokat, ahol a kormány saját igényeinek megfelelően ír alkotmányt, és az abban foglalt törvényeket napi igényei szerint változtatja, ahol nem működik a hatalom ellenőrzésének rendszere, ott nincs demokrácia. És ahol nincs demokrácia, ott diktatúra van. (Szokásos közbevetés, hogy a helyzet nem fekete-fehér, mert van irányított demokrácia is. Szerintem nincs. A kifejezés már maga is fából vaskarika. A demokrácia nem lehet irányított. Ami irányított, az nem demokrácia. A tehén is vagy vemhes, vagy nem. Kicsit vemhes nincs. Ha valaki az irányított demokráciát elfogadja demokráciaként, annak Putyin rendszere demokratikus. Ezt még Putyin sem mondja.)

Akkor most mi van? Diktatúrában élünk-e két évvel a Fidesz kormányra jutása és huszonhárommal a rendszerváltás után? Szerintem igen. A diktatúrák megnyilvánulási formája, az erőszak alkalmazásának foka természetesen különböző. Diktatúra volt nálunk a vérengző Rákosi-rendszer. Az volt Kádáré is, aki uralma elején akasztatott, aztán felpuhult, de alapjában diktatúra maradt. És az Orbán-rendszer is az, a puha diktatúra egy formája, mert nem tartja tiszteletben a demokrácia már idézett alapelveit. Raymond Aron, a kitűnő francia filozófus írta, hogy a „puha diktatúrák” azért veszélyesek, mert a diktátornak kezében van a keményre váltás minden eszköze, és igényeinek megfelelően alkalmazhatja azokat. Demokráciában ezt akadályozza meg a „check and balances” – ellenőrzés és egyensúly elvének gyakorlati alkalmazása, amelyet ma számos külföldi megfigyelő hiányol nálunk.

A mi diktatúránk jellegzetessége, hogy saját magunk választottuk. Valódi hungarikum. 1933 óta nem jutott hatalomra későbbi diktátor demokratikus választással Európában. Mi két évvel ezelőtt bebizonyítottuk, hogy megy ez ma is. Pedig pontosan tudtuk, hogy milyen pártot választunk. Orbán a választások előtt tisztességesen és világosan megmondta kötcsei beszédében, hogy mit akar megvalósítani: „Reális lehetősége van annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér (parlamenti demokrácia – K. L.) határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza, és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli (...) Egy nagy kormányzó pártra jellemző, állandó kormányzásra berendezkedő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük meg a közvéleményben.”

Világos beszéd. Cél a parlamenti demokrácia megszüntetése, az egypártrendszer megvalósítása, amelyben a kormányzó párt állandó kormányzásra rendezkedik be. Újkori történelmünkben már volt egy párt, amely ugyanezzel az érvvel szüntette meg a parlamentarizmust: „Sürgősen véget kell vetni a céltalan és meddő politikai viszálynak, amely jogos visszatetszést szül a legszélesebb dolgozó rétegekben, és rá kell térni a népet valóban közvetlenül érdeklő gazdasági, pénzügyi és politikai kérdésekre, az alkotó munkára.” Ezt a pártot Magyar Dolgozók Pártjának (az MSZMP elődje) hívták, amely 1948-as röpcéduláján hirdetett így programot. Ez a párt aztán valóban véget vetett nemcsak a „kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generáló” parlamenti vitáknak, hanem minden, a demokratikus rendszert éltető véleménykülönbség kifejezésre juttatásának is. Megvalósította az egypártrendszert. Az elmúlt két év tapasztalata azt mutatja, hogy a Fidesz nagy és gyors lépésekkel halad ezen, a kommunisták által kitaposott úton.

Rögzítsük még egyszer: az a Fidesz pontosan megmondta előre, hogy mit akar. Mégis megválasztottuk makulátlanul tiszta, szabad, demokratikus feltételek mellett, kétharmados többséggel. Azt, amit programja és választásunk jelent, mára bőrünkön érezzük: csökkent az életszínvonal; a társadalom többségét képező alsó rétegek rosszabbul élnek, mint két évvel ezelőtt. Olyan hatalomkoncentrációnak vagyunk tanúi, amelyre a diktatúra megszűnése óta nem volt példa: vezető pozíciókat kormányhű funkcionáriusokkal töltöttek be. A média jelentős részét állami szolgálatba állították, a maradékot lassú halálra ítélték. Folyik a jogállamiság lebontása. Gyors ütemben halad a visszaállamosítás (oktatás, egészségügy, önkormányzatok és intézményeik vagyona), a közvagyon elherdálása (MALÉV). Nem javult a közbiztonság, pedig a belügyminiszter első ígérete az volt, „két hét alatt rendet teremtek”. Erősödik az Orbán polgári köreiben gyökerező rasszista, antiszemita párt, pedig Orbán két pofonnal és hazazavarással akarta elintézni őket. (Nem hazamentek, hanem a parlamentbe, ahol ma ők a harmadik legerősebb párt.) Elszigetelődtünk szövetségeseink körében. Szembefordultunk az EU-val, amelynek pénzéből élünk. Mi, akik állítólag a „nyugat védőbástyája” voltunk, távol-keleti kommunista diktatúrák barátságát keressük.

Mindez és még sokkal több, két év alatt. A kívülálló meglepődhet, hogy az a párt, amely két év alatt ezt a rombolást véghezvitte, vesztett ugyan népszerűségéből, de abszolút többségét megőrizte. Van ellenkezés, ellentüntetések, de a miniszterelnök szerint ez „kezelhető”. Az istenadta nép, egészében, nem háborog. A többséget a jelek szerint nem nagyon érdekli a sajtószabadság, jogállamiság és általában a szabadságjogok. A lakosság több mint fele szerint a Kádár-rendszerben, amikor ezek nem voltak, „jobb volt, mint most”. (Lakner Zoltán politológus: „Kádár népe voltunk és maradtunk”.)

Bajainkért pedig mindenki felelős: az EU, a nemzetközi pénzvilág (zsidóság), a kapitalizmus, az idegenszívű magyarok. Csak mi, a nép nem. Senki nem mondja ki, hogy a hiba bennünk van. Arról például mindenki hallgat, hogy mi, „a szabadságunkért élő-haló magyarok” tapsoltuk vissza négy évvel a diktatúra bukása után abszolút többséggel az utódpártot, amelyben akkor még – különösen közép és alsó szinten – pontosan azok gyakorolták a hatalmat, akik előtte negyven évig. De most végre, húsz év tévelygés után ismét megtaláltuk azt, akire vágytunk, a vezért. Azt, aki megmondja a tutit, hogy mikor merre. Az embernek az az érzése, hogy nekünk nem demokrácia kell, hanem vezér. Olyan, aki kielégíti az elnyomatás évszázadai alatt kialakult, nemzeti karakterünkké vált igényeinket: a nacionalizmust, antiszemitizmust, idegengyűlöletet, önelégültséget, agresszív önsajnálkozást, az önkritika hiányát.

Persze igaz, hogy ezt a mentalitást évszázados elnyomatás kényszerítette ránk. Mohács óta nem voltunk szabadok. Török, Habsburg, Horthy, Rákosi, Kádár. Két forradalommal kinyilvánítottuk ugyan vágyunkat a szabadság után, de mindkettőt leverték. Így aztán megszoktuk, hogy nekünk mindig felülről mondja meg egy vezér, hogy mi a teendő. Olyannyira, hogy már az elmúlt két évtized demokratikus körülményei között is őt kerestük, őrá vágytunk. Megkaptuk. Orbán Viktor és pártja „állandó kormányzásra” rendezkedik be.

Ezt nehéz lesz megakadályozni. Az a párt, amely ezzel próbálkozik, nemzeti karakterünkkel találja szembe magát. Orbán ezt pontosan tudja. Erre játszik. Azt mondja a népnek, amit az hallani akar: hogy nekünk, magyaroknak senki sem parancsol; nem leszünk senki gyarmata; megvédtük szuverenitásunkat a Habsburgokkal szemben (megvédtük?), Moszkvával szemben (megvédtük?), megvédjük most Brüsszellel szemben is (a három ugyanaz?); a brüsszelieket senki sem választotta, illegálisan töltik be hivatalukat, módszereikkel pedig egy vidéki kócerájt sem lehet vezetni. Ezt mondja Orbán, és a nép többsége ezt elhiszi.

Elhiszi addig, amíg – isten ne adja – összeomlik a gazdaság, Görögország sorsára jutunk. Egyetlen lehetőség Orbán leváltására az ellenzéki pártok, mozgalmak összefogása, választási szövetségre lépése. Az új pártok, mozgalmak vezetőinek is tudatosítaniuk kell, hogy demokráciában a politika hordozói a pártok. A „pártokkal nem közösködünk” jelszó nemcsak hogy antidemokratikus, de megosztja az ellenzéket, és ezzel Orbán esélyeit erősíti. Saját arculatuk fényezésére ráérnek a megnyert választások után, demokratikus körülmények között. Ha nem nyernek, Orbán gondoskodni fog arról, hogy ne legyen nekik mit fényezni.

Még két évük van a közös választási program kidolgozására és egy olyan hiteles személy keresésére, akit szembe lehet állítani Orbán Viktorral. Kívánom, hogy éljenek a lehetőséggel.

2012. április 15.