Ellenvélemény

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 9. szám, 2012. március 2.

Tamás Gáspár Miklós (TGM) az Élet és Irodalom 2012. február 17-i számában A rendszer és ellenzéke címmel megjelent cikkét a „hanyatló liberális sajtó s az általa is reprezentált liberális közvélemény” kritikájával vezeti be. Nem tisztem ennek a sajtónak és közvéleménynek a védelme. Ha mégis reagálok az írásra, akkor azt azért teszem, mert a filozófus cikke sérelmezi, hogy „a moderátorok a liberális és baloldali szájtokról se törlik” a holokauszt-tagadóktól és a holokauszt „második kiadásának” szorgalmazóitól származó bejegyzéseket.

Úgy vélem, azért, hogy az antiszemitizmus a magyar politikai kultúrában ma teljességgel megtűrt jelenséggé válhatott, nem kis mértékben épp TGM a felelős. 1990-től 1994-ig az SZDSZ parlamenti képviselője és egy ideig pártja Országos Tanácsának (OT) elnöke volt. A 4x4 oldalas című SZDSZ-es belső pártkiadvány szerint az 1992. március 15-i tüntetésen TGM beszédében így szólt: „...nem egy pártot, nem egy gondolkodásmódot és nem egy ízlést kell védenünk, hanem minden ízlést, minden pártot és minden gondolatot, még azt is, amelyet elviselhetetlennek érzünk”.

1992. október 23. után a Göncz Árpád elleni szélsőjobbos tüntetés kapcsán a Bencsik-féle Pesti Hírlap provokatív „tudósításokkal” Gadó György SZDSZ-képviselő ellen indított hecckampányt, mondván: tulajdonképpen Gadó szervezte a szélsőjobbos tüntetést Göncz ellen. A rágalmak hallatán TGM – számos párttársával együtt – néma maradt, nem vállalván szolidaritást Gadóval.

Amikor Gadó György, az SZDSZ képviselőjeként, 1993. február 2-án felszólalt a parlamentben, és kérdőre vonta Boross Péter belügyminisztert a szélsőjobbos megnyilvánulások iránt tanúsított engedékenységük miatt, kijelentvén, emiatt nincs bizalma sem a kormányban, sem pedig Boross ígéreteiben, továbbá, hogy a demokrácia szempontjából politikailag megbízhatatlannak tartja az olyan belügyminisztert, aki a szélsőségesek kegyeit keresve, gyanús homályossággal az „idegen szellemiség” eltakarítását sürgeti, egy óra sem telt el, és TGM mint az OT akkori elnöke elhatárolta magát Gadó „hangnemétől”. (Lásd: Magyar Hírlap, 1993. febr. 3.)

TGM A zsidó Mucsa címmel hosszú cikket szentelt Landeszmann György főrabbi egy szerencsétlen mondatának (Magyar Hírlap, 1993. márc. 18.). Akkor, többek között ezt írta: „Landeszmann főrabbi buta magyar állampolgár, kártékony magyar állampolgár (...) a zsidók állítólag okos emberek. De hát ez az állapot nem tarthat sokáig, ha olyanok tanítják őket a szentre és igazra, mint Landeszmann főrabbi.”

A kilencvenes években TGM – (állítólagos?) liberális meggyőződésétől áthatva – semmit sem tett a náci beszéd ellen, de egy erősen kifogásolható mondat miatt legott legorombított egy főrabbit. Mi több, cikke – melynek egyes sorait akár antiszemitának is lehetne minősíteni – így végződik: „Akárki beszél így, távoznia kell a közéletből. Nincsenek mentő körülmények”.

Valóban távoznia kell mindenkinek? És mi van a nácikkal? A jelek szerint ők nyugodtan maradhatnak, TGM ugyanis az ő távozásukat sohasem szorgalmazta olyan hévvel, mint a főrabbiét. Mi ez, ha nem kettős mérce?

E hó elején a HVG-ben TGM nekrológot írt CsurkaIstván halála okán (http://hvg.hu/itthon/20120204_csurka_tgm_nekrolog), ebben ugyan megállapítja: „Csurka náci volt meg fasiszta”, hogy aztán gyorsan hozzátegye, mindazonáltal „nem ő volt a legrosszabb”, hiszen CsurkaIstvánt „foglalkoztatta a magyar nép”. Hát ebben az értelemben a legtöbb náci írót nyugodtan fel lehetne menteni, hisz kétségkívül valamennyiüket foglalkoztatta népük sorsa. Mégsem akadt egyetlenegy valamirevaló német filozófus sem, aki efféle következtetésre jutott volna.

Bécs

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 30. szám, 2022. július 29.
LXIII. évfolyam, 10. szám, 2019. március 8.
LXII. évfolyam, 18. szám, 2018. május 4.
Élet és Irodalom 2024