Érdek és védelem

VISSZHANG - LVIII. évfolyam, 35. szám, 2014. augusztus 29.

Andy Vajna Orbán Viktor közvetlen megbízásából hozta létre a hazugság- és rágalomhadjárattal összeomlasztott Magyar Mozgókép Közalapítvány helyén a Magyar Nemzeti Filmalapot, azzal a céllal, hogy ott ellenőrzöttebb gazdasági körülmények között a nézőkkel jobb kapcsolatot kialakítani képes filmek szülessenek. Legalábbis ez (az azóta sem megvalósuló ígéret) hangzott el az ugyancsak a legcsekélyebb filmszakmai egyeztetés nélkül felálló Magyar Nemzeti Filmalap Vajna által tartott első tájékoztatóján, amelynek kínos, de annál jellemzőbb epizódja volt, hogy a frissen kinevezett filmügyi biztos súgás nélkül nem ismerte fel a tőle karnyújtásnyira ülő és hozzá kérdéssel forduló Makk Károlyt, a magyar film egyik legjelentősebb idős alkotófenoménjét. Lehet, hogy ez volt az a pillanat, amikor a Vajna pulpitusa elé ültetett magyar filmeseknek fel kellett volna állniuk, és ha mást nem, legalább azt követelniük, hogy a magyar film hagyományait, eredményeit, múltját ismerő és tisztelő szakember legyen kinevezve a reformok megszervezésére az egykorvolt hollywoodi filmproducer helyett, aki vállalkozásaihoz új piacokat, lehetőségeket keresve – jó szimatú üzletemberként – érkezett vissza  szülőhazájába.

Csakhogy a filmszakma – amely 2001-ben még a hatalommal szembeni példamutatóan bátor kiállásról tett tanúbizonyságot (szembeszállva az akkori Fidesz-kormányzat első lenyúlási kísérleteivel és megvédve saját gazdasági és politikai függetlenségét), 2010-ben (és azóta is) már épp ellenkezőleg: a megalkuvás és hatalmi behódolás egyik legkritikátlanabb megvalósítója lett. (Tisztelet minden filmesnek, aki nem eszerint cselekszik, és természetesen megértés azoknak is, akik behódolás és hálás alázat nélkül készítenek filmet ebben az egyébként alázatra és behódolásra kitalált rendszerben.)

És hiába fényez, maszatol, személyeskedik Hutlassa Tamás múlt heti írásában (Na, nehogy má’! Magyar film 2014, ÉS, 2014/34., aug. 22.), a tények tények maradnak. Vajna, aki ígéreteinek negyedét sem tartotta be, és csak három év drámai kihagyással, mindösszesen tizen-egynéhány film mozikész állapotba hozásával kormányozza kitudja, merre a magyar filmszakma játékfilmes szeletét (miközben az MNF számláján az eltelt idő alatt mintegy húszmilliárd forintnyi, kizárólag a filmek gyártására fordítandó összegnek kellett halmozódnia – vajon megvan-e ez a pénz, és ha megvan, mért nem készülnek filmek nagyobb számban?), egyszóval Vajnának a három év hiátus és a néhány film után mégiscsak szüksége van egy kis puccra meg parádéra, hogy ezzel radírozza ki a munkája hatékonyságával kapcsolatban alig fogyatkozó kérdőjeleket. Fesztivál, vörös szőnyeg, celebség, Oscar, lencsék, tűsarkak, illatok, nők és kurva sok pénz (lásd később)! Egy ilyen eseményt álmodva gondolta lerombolni az ennél sokkal diszkrétebb, ámde a célnak sokkal inkább megfelelő és a több mint fél évszázados hagyományra visszatekintő Magyar Filmszemlét, amely a világ filmpiacain és fesztiváljain már elismert és keresett, igazi jól bejáratott brandként volt jelen minden év februárjának első napjaiban, amikor a nemzetközi filmvilág kiemelt figyelme az új magyar filmekre irányult. Az Alapítvány által finanszírozott években mintegy 350 filmre évente (a legkülönbözőbb műfajokban), szemben a mostani tizen-egynéhány, Vajnáék által részben vagy egészben finanszírozott játékfilmmel és néhány dokumentumfilmmel, valamint rövidfilmmel az elmúlt három évből. (A Médiahatóság által finanszírozott egyéb televíziós műfajokban készült filmeket most ne számítsuk ide, hiszen azok nem a Filmalap költségvetéséből készültek.) Persze Vajnának snassz lenne, ha éppen az a szervezet bonyolítaná az ő filmszemléjét, amelynek vezetői és tagságának egy jelentős része folyamatos kritikával illette és illeti a tevékenységet, tehát fel sem merült benne, hogy a Magyar Filmművészek Szövetségét bízza meg a 44. Magyar Filmszemle megszervezésével (a megelőző negyvenhárom szemlét ez a hazai filmszakma minden szakágazatát tömörítő legnagyobb filmes érdekvédelmi és társadalmi szervezet organizálta), hanem jobbnak látta inkább valami újat alkotni, amely – 2 in 1 – nemcsak a reprezentáció iránti igényét elégíti majd ki, de egy ravasz húzással mintegy az egész filmszakmát felsorakoztatja Vajna és az új finanszírozási rendszer mögé. Néhány éve Vajna még a Magyar Filmkritikusok rangos díját gondolta Golden Globe-osítani, csakhogy ez a terve meghiúsult a Filmkritikus Szakosztály ellenállásával és a legjelentősebb magyar filmkritikusi díjnak nevet adó B. Nagy László örökösének tiltakozásával, akik nem kívántak hollywoodiasítani, viszont meg kívánták őrizni az ugyancsak hagyományokra visszatekintő és megbecsült szakmaiságot. Talán nem véletlen, hogy ezek után Vajna új, immár az amerikai Oscar business-t megcélzó parádét teremtő vállalkozásába már nem kívánatosak a magyar filmművészet szakírói, kritikusai. A Magyar Filmakadémia-projekt nemcsak a Magyar Filmszemlék hagyományát kívánja megszüntetni, hanem vélhetően bedönti a filmakadémia ötletet (habár egészen másképp, kizárólag a tagság filmdíjakra való szavazására értve) először felvető Novák Emil Aranyszem Fesztiválját is, amelyen a Magyar Filmoperatőrök Társasága szervezésében ítélték oda évente az év legjobb operatőri teljesítményeinek járó, megbecsült díjakat.

Vajna virtuóz bármixerként keveri egybe az össze nem illő tartalmakat, nem különösebben törődve azzal, hogy illendő-e a keverék feltűnő löttyszerűségét nyilvánvaló hazugságokkal ellensúlyozni.

Tehát a Vajna-érdekcsoport legbelső és legmegbízhatóbb figurái, a szakmai nyilvánosság teljes mellőzésével kezdik gründolni az új szervezetet, a Magyar Filmakadémiát, ők választják ki Novák Emilt, az Ausztráliában is szerencsét próbált filmoperatőrt is, akinek a nyakába varrják az egész projekt megvalósítását – ha már eredetileg úgyis az ő ötlete volt. Csakhogy túl átlátszó lenne a sorban logikusan következő 44. Magyar Filmszemle helyett az 1. Magyar Filmhetet szervezni (kilógna a pofátlan lenyúlás lólába), ezért aztán a Novák eredeti ötletében még az amerikai Oscar mintájára a tagságát csak a díjakról szavaztató Filmakadémia hirtelen (ámde az előzményeket és Vajna logikáját ismerve korántsem meglepő) fordulattal már nemcsak díjkiosztót szervez, bonyolít, szavaz (mint a világon mindenütt az ilyen szervezetek – pl. az Európai Filmakadémia is –, amelyeknek ez az egyetlen és kizárólagos funkciójuk – szemben Hutlassa Tamás elmúlt heti állításaival), hanem filmfesztivált is rendez, és érdekvédelmi egyesületté lépteti elő magát. Ezzel a fordulattal gondolja Vajna végképp megsemmisíteni a magyar filmszakma utolsó megmaradt, tőle független és valódi szakmai érdekvédelmet (lásd a 2001-es filmes ellenállást és annak is következményeként a 2004-es filmtörvényt) biztosító szervezetét, a Magyar Filmművészek Szövetségét.

„Ez már egy új finanszírozási rendszer. Egy új világ” – mondta Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója, Vajna jobbkeze a Filmakadémia és a I. Magyar Filmhét múlt heti beharangozó sajtótájékoztatóján. De miféle új világ az, amely minden porcikájában hazugságokra és rombolásra épül? Vagy megfordítva a kérdést, milyen őszinteséget, szakmaiságot, empátiát, gondosságot feltételezhetünk egy olyan szervezetről, amelyet a legnagyobb titokban szerveznek valakik (nevük nem tudja senki sem) a többség mellőzésével, ámde a többség jobbítására a filmszakma megmentése érdekében? Milyen egész szakmát képviselni képes szervezet lesz az, amelynek alapítói közé látványosan nem hívják meg a magyar filmszakma olyan alakjait, akik véleményükkel szemben állnak a Vajna-birodalom terveivel? Milyen szakmai érdekvédelem várható el egy olyan szervezettől, amely előbb titokban megalakul, és csak utána egyeztet, de akkor is inkább csak a szakmai felháborodásnak engedve, amit éppen a titkos szervezés gerjesztett? Milyen jogszerűség várható el a későbbiekben egy olyan szervezettől, amely már akkor létezőként tevékenykedik, amikor még törvényesen be sincs jegyezve, és amelynek az alapszabálya hemzseg az antidemokratikus rendelkezésektől (mindösszesen két vezetője van, az elnök és a főtitkár, akik mellett, mögött nincs az ő döntéseiket segítő, kontrolláló elnökség vagy választmány, amiként például a Filmszövetség szervezeti felépítése lehetetlenné teszi a Filmakadémia ekképp szabályozott szervezetébe eleve belekódolt egyszemélyi döntések túlburjánzását)? Milyen képviseletre számíthat a magyar filmszakma ettől az új szervezettől, amely alapszabályában és a tagokat belépni invitáló közleményében nyugdíj-kiegészítést, segélyeket, ösztöndíjat ígér leendő tagjainak, noha a nemes tervekre fedezetet biztosító pénzösszegek – az ígérgetők számára is teljesen nyilvánvalóan – hiányoznak?

Persze mért is ne hiányozna a Magyar Filmakadémia költségvetéséből a jószolgálati fedezet, amelyet Andy Vajnának és a Filmalapnak kellene biztosítania e semmiből elővarázsolt, saját szatellitszervezete számára? Mért is ne hiányozna az az összeg, amikor Vajnát annyira sem érdekli a szakmai érdekvédelem, mint az, hogy rosszul gombolta-e be reggel az ingét. Vajna ezen célok (filmhét, filmakadémia, érdekvédelem, jószolgálati tevékenység) fedezeteként – egy három évre szóló előszerződésben – mindösszesen 100 millió forintot bocsát a Magyar Filmakadémia rendelkezésére, és még évi tízmilliót a szervezet önfenntartására. Hát ebből még az I. Magyar Filmhét is csak szegényesen lesz kiállítható (a Filmszemlék megrendezésére 120–150 millió forint volt biztosított a Mozgókép Közalapítvány és kulturális kormányzat részéről), az alapszabályban vázolt nemes célok megvalósítására pedig nem marad semmi.

Persze a dolog úgy van kitalálva, hogy mire a szervezethez (meglehet, ép­pen eme jól hangzó ígéretek miatt) csatlakozó tag végül észreveszi, mi is az ábra, addigra már belépett a Filmakadémiába, ezzel hizlalva a végső soron kizárólag Vajna személyes érdekeit szolgáló szervezetet, és tovább sorvasztva a filmszakma egyedüli érdekvédő szövetségét. „Belépünk, aztán majd ha látjuk, hogy nem jó, kilépünk” – mondják a filmszakma opportunistái. Csak azzal nem számolnak, hogy esetleg nem lesz már hová visszalépniük, továbbá arra sem gondolnak, hogy most – Vajnáék számára – csak a belépésük fontos. A csatlakozók neve listázott, sőt azoké annyira, hogy már akkor hosszas felsorolásokban vannak kinyomtatva, amikor csupán meghívottak, de még nem csatlakozottak (ami minimum ízléstelen, de inkább felháborítóan pofátlan gesztus), a kilépők neve viszont már biztosan sehol nem lesz feltüntetve. Mért is lenne? Ez olyan szervezet, amelybe csak belépni lehet, csak fel kell fújni, mint egy léggömböt – ez a honorálatlan feladat vár a tagokra –, aztán már lehet röptetni. Kívül puccos, feszes, fényes, színes, belül meg üres – éppen, mint a léggömb, és éppen, mint ez az egész stadionos, filmhetes, akadémiás, lenyúlós, rablós, arrogáns, gátlástalan, mocskos, egyfelől elnyomorodó, másfelől meg habzsi-dőzsiben fetrengő, nemzeti mákonyban úszó, hazug új magyar világ.

Hutlassa Tamás írása nem feltétlenül követelne választ, ha nem lenne ez az egész annyira jellemző erre az új politikai rezsimre és annak működésére. Zengetik a teremtés harsonáit, de közben csak pusztítanak, hagyományt, kultúrát, lelket ölnek. Aztán néha nagy kegyesen engednek is valamicskét – alamizsnaként a hódolat ellenében, vagy mert túl nagy már a felháborodás –, amire aztán hajlamos úgy gondolni a figyelmetlen szemlélő, mintha valami előrelépés történt volna, holott, csak mint valami idétlen társasjátékban: tízet léptettek hátra, de mégis örülsz, amikor egyet aztán újra előreléphetsz. Csakhogy ez nem társasjáték. Ez a mi életünk. Amelynek megvannak, megvoltak a preferenciái, a hagyományai, az értékei, amelyben komoly teljesítmények vannak komoly emberek mögött, amelyeket és akiket gazemberség úgy osztályozni, hogy ki kivel ért vagy nem ért egyet, ki-kihez lojális vagy sem, ki milyen politikai szemlélet elkötelezettje stb. A hagyomány érték és az érték maradandó – ha valódi. Ekképpen a hagyományok őrizendők. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne kellene új vállalkozásokba is kezdeni, ne kellene új dolgokat teremteni, új konstellációkba szerveződni és szervezni az életet. Az azonban kérdés – és jelentős kérdés –, hogy az új csak valami régi megszüntetése árán jöhet-e létre. Csak a rombolásból nyerhető-e az újat alkotó energia? Alig hiszem. Az élet nem olyan, mint egy elöregedett lakótelep, ahol a régi házakat előbb le kell bontani, hogy a helyükön új, modern, kényelmes, komfortosabb életet biztosító házak épüljenek. Az életben az idő a kötött, és az alkotásra, teremtésre lehetőséget adó tér végtelen. Ezért az idő az értékesebb. A hagyományokban pedig – amelyeket most oly vehemenciával rombolnak egyesek – éppen ez az idő őrződik. Az idő, amit óvni kellene, nem feláldozni.

A Magyar Filmművészek Szövetsége nagyon sok szakmai kérdést illetően élesen szemben áll Andy Vajna elképzeléseivel – és ezen az sem változtat, hogy a három évre lerombolt magyar filmművészet egy része Vajna rendszerében teszi, teheti meg az első új lépéseit. Kezdettől fogva nem értünk egyet az egyetlen finanszírozási hellyel, amely a hatalmi ízlés kialakulásához vezethet, nem értünk egyet azzal, hogy a Vajna-féle Filmalap nem az egész magyar filmkultúrát finanszírozza, hanem csak egy szűk szeletét, miközben a többit sorsára hagyja, és nem értünk egyet azzal sem, hogy a Filmalap filmeket elfogadó és gyártásba vevő legfőbb kuratóriumában a szervezet fizetett, főállású vezetői döntenek mások sorsáról, munkáiról, lehetőségeiről, életéről. De mindezzel együtt mégis példaértékű lett volna, és a Magyar Filmművészek Szövetsége teljesen nyitottan fogadott volna egy olyan felvetést – amely természetesen csakis a Filmalap és Vajna részéről érkezhetett volna, minthogy a döntés joga hatalmilag az ő kezében volt –, hogy a fennálló viták ellenére rendezzük meg közösen 44. Magyar Filmszemlét, annak hagyományos, már bejáratott idejében, a következő év februárjában. Példaértékű gesztus lehetett volna ez ebben a hatalmi erőszak, politikai demagógia és alattvalói ostobaság által darabokra szaggatott országban, ahol a politikai hatalmat gyakorlók önző uralkodói önérdeke mindenkit egymás ellenségévé formáz, és ahol a mesterségesen ellenfelekké tettek képesek szinte azonnal (parancsszóra) a halálos ellenséget is látni egymásban. Példaértékű lehetett volna ez az összefogás két, egyébként vitában álló fél között, megóvandó egy hagyományt, mert azt bizonyította volna, hogy az éles viták ellenére is lehet megegyezés, és hogy a viták szakadékai, hepehupái fölött is ívelhet palló, amelyen összetalálkozhatnak azok, akik össze akarnak vagy akiknek össze kell találkozniuk.

Mert lehet hirdetni urbi et orbi új világrendet, demokráciavéget, illiberális politikai bóvlit, és lehet idegen érdekek képviselőjének titulálni mindazokat, akik ennek ellentmondanak, de maradandót ebben az országban csak és csakis az fog alkotni, aki először rájön arra, hogy az egyetlen dolog, amit meg kell szüntetni, amit fel kell számolni, az az egymással való állandó szembenállás, a békére és megbékélésre való totális képtelenség, a mindent átható ingerült türelmetlenség egymással és a vitatkozó fél gondolataival szemben. A valamikori ellenfelek, akik képesek lesznek kezet nyújtani egymásnak (félreértés ne essék, nem a politikai pártokra, hanem a civil társadalomra gondolok) összefogásából fog esetleg valami új, valami jobb, valami szebb világ teremtődni – hacsak addigra le nem romboljuk a régit annyira, hogy e teremtésre már esélyünk se legyen.

A szerző további cikkei

LVIII. évfolyam, 37. szám, 2014. szeptember 12.
LVII. évfolyam, 7. szám, 2013. február 15.
L. évfolyam 5. szám, 2006. február 3.
Élet és Irodalom 2024