Konstruktív ellenzék kerestetik

Betűméret növelése  Betűméret csökkentése


A mindent ellenző ellenzéket sosem tartottam demokratikus intézménynek, hiszen a vesztes párt szavazói sem erre a destruktív szerepre választják meg képviselőiket. Amíg a veszteseknek eleve ilyen negatív szerepet osztunk, ne csodálkozzunk, ha megalázott vezérüket a kormánybuktatás vagy éppen a bosszú vágya fűti.

Ennél sokkal pozitívabb elvárásaimat jórészt amerikai másodszocializálódásomnak köszönhetem. Ott a kevesebb mandátumot szerzett párt kisebbségben, a másik többségben vesz részt a törvényhozásban és a felügyeleti feladatokban. Aligha beszélhetünk „az" ellenzékről például, ha nem ugyanaz a párt van kisebbségben a kongresszusban meg a szenátusban. Persze mindig voltak, akik ellenezték ezt vagy azt a kormánydöntést. Olykor erőteljesen, de ahogy emlékszem azokra az időkre, amikor ott éltem: majd' mindig civilizáltan.

Angliában mindmáig fontos szerepet tölt be Her Majesty's Loyal Opposition, a parlamenti ellenzék, amelynek civilizált működése évszázados tradíciókban gyökerezik. A Westminster-palota is gyakran hangos a vitáktól, de erre felkészítik őket az iskoláik vitafórumai, amelyek díjazzák nemcsak a logikát, hanem az iróniát és a szellemességet is. De leginkább a rendíthetetlen Civil Service teszi működőképessé a brit rendszert. Meg a Usual Channels, a „Szokásos Csatornák" titokzatos, ám igen jól működő intézménye, amely a kormány és ellenzék nélkülözhetetlen egyezségeit hozza össze a kulisszák mögött, a nyilvánosság elé sosem lépő közvetítők révén.

Nyilván a mi parlamentünkben is voltak háttéregyeztetések (lásd például az uniós tagságunkhoz szükséges kétharmados törvények elfogadását), de annak nincs jele, hogy kialakultak volna a hatékony parlamenti működés „szokásos csatornái".

Gyakran agresszív ellenzékiségünk részben a híres mondj valamit, hogy ellentmondhassak virtusunkból fakadhat: az angolszász világban az ellenvetést gyakran azzal kezdik, hogy igen, de..., míg nálunk az egyetértést is majd' mindig a nem, de... vezeti be.

A ballib esélyét 2010-ben éppen abban látom, hogy aktívan vállalhatna olyan konstruktív ellenzéki szerepet, amelyre a legnagyobb sikereket is kudarcként bemutató, minden elé akadályt állító, kormánybuktató szándéka érdekében bármire képes, nemzeti egységet romboló ellenzéki stratégia évei után oly sokan vágyunk.

Az aktív jelzővel nem kevesebbre utalok, mint arra, hogy az eddig hatalmon lévők a hamarosan induló kampány élére ne miniszterelnök-jelöltet állítsanak, még ha Machiavelli, Metternich vagy Deák Ferenc reinkarnációja vállalná is a szerepet. Nem életszerű ugyanis, hogy az egyre megosztottabb szocialisták nyolc - az ellenzék és a koalíciós partner között felőrlődött, valamint saját hibáiktól egyáltalában nem mentes - év után az eddiginél jobb kormányzás ígéretével hatalomra juthatnak újabb négy évre.

Ha viszont az általuk biztosan elérhető ellenzéki szerepre jól fogalmazott, konstruktív programmal és ennek a képviseletére alkalmas személlyel indulnak, fontos győzelemre számíthatnak: megszerezhetik a mandátumok valamivel több mint egyharmadát, ami szükséges ennek a szerepnek a hatásos betöltéséhez. Vagyis: a balliberális nézőpont megkerülhetetlen lesz a nemzeti létünk alapvető paramétereit meghatározó alkotmány és más kétharmados törvények módosításának megszavazásánál. Meggátolhatja az olyan módosításokat, amelyek akár hosszú távú egyeduralmi törekvéseket is megvalósíthatnak.

„Öngyilkosság, ha ezzel az ellenzéki szerepvállalással egy párt feladná a kormányalkotó győzelem reményét" - hallottam nem is egyszer, mióta az elmúlt hónapokban e szokatlan kampányalternatíva mellett érveltem szűkebb körökben. Egy párt „öngyilkossága" azonban majd' mindig hosszú folyamat végeredménye. Az MSZP (és koalíciós partnere) esetében hosszú éveken át tekinthet vissza még a helyes döntések rossz végrehajtására és még rosszabb kommunikációjára is.

Az, hogy lesz-e négy vagy nyolc év múlva a balliberális oldalnak bármi esélye kormányalakításra, leginkább attól függ, hogy talál-e magának olyan politikai szerepet, amelyet hitelesen betölthet a következő egy-két ciklusban. Az egyetlen elérhető ilyen szerepnek a nemzeti érdekeket hatásosan szolgáló konstruktív ellenzékiséget tarthatjuk.

Talán létezik olyan széles körű ballib támogatást elnyerni képes „politikai szűz", akinek személy szerint nincsenek múltbeli „terhelő terhei", akire - hacsak nem teflonból van - ne tapadna a választásokig lemoshatatlan rágalmak sara. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy egy ilyen felkészítetlen-felkészületlen szűz - hacsak nem a felsőbb útmutatást követő orléans-i szellemi klónja - vállalná a jelen reménytelen helyzetben a miniszterelnöki jelölést és győzelemre vezérelheti megcsökkent és megosztott seregét a várhatóan gátlástalan kampányban, amelyre ellenfele már hosszú évek óta készül.

Annak sem lenne könnyű dolga, akit a leendő konstruktív ellenzék vezéregyéniségeként állna a kampány élére, de neki csak azokra a kétharmados ügyekre kellene összpontosítania, amelyekre döntő hatással lehet, miután megválasztják erre az ellenzéki szerepre. Azonban a miniszterelnök-jelöltnek - még ha tudja is, hogy semmi esélye ennek a pozíciónak a betöltésére - számos olyan feles kérdésben is állást kell foglalnia a kampányban, amelyben a már megosztott balliberális táborban sincs egyetértés, tehát bármi mellett vagy ellen áll ki, elveszítheti választók ezreinek a támogatását. Biztosra vehetjük: a jobboldalnak már megvan a háttérinformációja és forgatókönyve a ballib további megosztására és az érdekellentétek kihasználására. Bárki legyen is a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, aligha számíthatunk arra, hogy győzelmének a reménye az urnákhoz csábíthatná mindazokat a szociálisan érzékeny vagy az SZDSZ-től már elfordult liberális szavazókat, akik június 7-én otthon maradtak.

Viszont nem lenne lehetetlen a biztosan elérhető ellenzéki szerep vezetésére vállalkozó rendíthetetlen személyiséget találni, aki nem hajlandó értelmetlen szélmalomharcra a 2010-ben elérhetetlen miniszterelnökségért, de fontosnak tartja - és mozgósítani tudja mindazokat, akik fontosnak tartják - az egypárti uralom visszatérésének vagy a potenciálisan még veszélyesebb jobb-szélsőjobb kétharmados többség létrejöttének a megakadályozását.

Mindegyikünk ismer egy nyugodt, de határozott személyt, aki már sokak tiszteletét kiérdemelte, de kimondta, hogy nem vállalja a miniszterelnöki jelölést. De az, hogy valaki elhatárolódott az általa is elérhetetlennek tartott szerepre való jelöléstől, nem jelenti szükségszerűen, hogy ne vállalná a biztosan elérhető ellenzéki vezér nagyon fontos - a következő ciklusban bizonyára még inkább felértékelődő - és minden érett demokráciában nagy presztízzsel járó szerepét. És bizonyára nem vagyok egyedül, aki egy ilyen személyben (vagy esetleg különböző ellenzéki funkciókat ellátó személyekben) garanciát látna egy hatásos, konstruktív ellenzék létrehozására, amelyre oly nagy szükségünk lesz a minél rosszabb, annál jobb megosztó és destruktív ellenzékiség évei után.

Az ehhez szükséges támogatottsághoz bizonyára számíthatunk a már visszavonult, de elveikhez hű szabad demokratákra is. Valamint mindazon demokratákra, akik szintén nem szavaznának a szocialisták nyerni képtelen miniszterelnök-jelöltjére, de belátják az egyharmadnál több mandátummal rendelkező balliberális - a köztársasági szellemiségben hívő - parlamenti ellenzék szükségességét az elkövetkező ciklus(ok)ban, és barátaikat is rávennék, hogy kiábrándultságuk ellenére járuljanak az urnákhoz.

Ha a ballib oldal a hatásos ellenzéki szerephez szükséges szavazatok megszerzésére összpontosít, ezzel mérsékelheti a kampány hangnemét is. Hiszen a mostani legnagyobb ellenzéki párt minden megnyilatkozása arra utal, hogy nem óhajt megmaradni jelenlegi szerepében, viszont több szavazatot veszíthet, mint nyerhet, ha egy másik párt hatásos ellenzéki szerepvállalása ellen lép fel a múltbeliekhez hasonlóan agresszív, mindent bevető kampánnyal. Ezzel ugyanis sokakban kelthet félelmet, hogy lám: hatásos parlamenti ellenőrzés nélküli egyeduralmat akar mindenáron elérni.

Nem vagyok olyan naiv vagy öntelt, hogy elhiggyem: ennek az írásnak az olvastán az illetékesek azonnal kidolgoznak egy ilyen választási stratégiát. Szokásos optimizmusom ellenére inkább attól tartok, hogy az elmúlt évek melléfogásai folytatódnak a jelöltjük megválasztásában és a kampányban is. Egyáltalán nem nyugtatott meg a hír, hogy amerikai tanácsadót kerestek. Már csak méreteiben is annyira más egy amerikai kampány, hogy ez olyannak tűnik, mintha a hód az elefánttól kérne tanácsot: hogyan dönthet ki egy fát. Egy ballib összefogásnak a jelenlegi politikai helyzet figyelembevételével kell a helyi viszonyoknak és a magyar virtusnak megfelelő, a politikától már elfordultakat mozgósító kampányt kidolgoznia. Be kell hogy lássák: mostani helyzetükben fontolóra kell venniük nagyon fiatal demokráciánk védelmében az eddigiektől drasztikusan eltérő kampánystratégiákat is. Ha valakinek van a fentinél jobb elképzelése - lelkesen mellé állok.