LVI. évfolyam, 7. szám, 2012. február 17.
 |
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebookkal |
|
|
Konszolidálna
Berlinben tárgyalt nemrég Lázár János frakcióvezető. A Fidesz német testvérpártja, a kormányzó konzervatív CDU/CSU pártszövetség képviselőivel folytatott „nyílt és őszinte, családon belüli, illetve barátok közötti” megbeszéléseket. Mint mondta, ezek során az utóbbi időszak valamennyi vitatott kérdését áttekintették, a partnerek azt kérték, hogy „kevesebb konfliktussal és több megértéssel kormányozzunk a következő két évben, ami egybevág azzal a céllal, amelyet mi konszolidációnak nevezünk”. Mondta Lázár. Most tehát a konszolidáció következik. |
|
A spanyolokat a Franco-rendszert követő bársonyos és lényegében sikeresnek nyilvánított átmenet után mostanában nem a múlt, hanem az elhúzódó gazdasági válság, az Európában példátlanul nagy, 22 százalék fölötti munkanélküliség és az egyre kilátástalanabbnak tűnő jövő foglalkoztatja. Ám ettől még időnként fel-felizzanak a ki nem beszélt történelmi konfliktusok – ezt mutatja az a példátlan jogi hajsza, amely ezekben a napokban a francoizmus, általában a diktatúrák bűneit kutató Garzon bíró ellen folyik a madridi Legfelsőbb Bíróságon. Közben a polgárháborúban vereséget szenvedett Spanyol Köztársaság szellemi és politikai örökösei továbbra is követelik a kíméletlen szembenézést a spanyol történelem tabuival, mindenekelőtt a politikai ellenfeleit mindvégig módszeresen irtó, fasiszta-náci szövetségeseivel az eszmei azonosságot büszkén vállaló francoizmussal, amely számlájára a kutatók ma 150-200 ezer polgárháború utáni kivégzést, valamint másfél millió politikai elítéltet írnak. Közéjük tartozik az erősen baloldali és „köztársaságpárti” Mirta Núñez Díaz-Balart, a madridi Complutense Egyetem társadalmi kommunikáció története tanszékének professzora, a Történelmi Emlékezet Visszaszerzésének Társasága (Asociación parala Recuperacióndela Memoria Histórica) tagja.
„Önmagunk ördögei vagyunk, saját magunkat űzzük ki a Paradicsomunkból”, írta 1767 őszén egy levelében az akkor még alig 18 éves Goethe. A filológusok a megmondhatói, hallott-e már ekkor Faustról és az ördöggel kötött paktumáról. Ő mindenesetre egy ördöggel már paktumot kötött – a sajátjával. Ez azonban korántsem jelentett kapitulációt. Ellenkezőleg: aki gyanakodni kezd, hogy a belsőjében ott lapul az ördög, az máris megtette az első lépést, hogy kiűzze azt. A fiatal Goethe megtapasztalhatta, hogy az ördög nem a tüzes pokolban lakik, mélyen a föld alatt, hanem valódi terepe a lélek. Várható volt hát, hogy hamar rátalál Faust figurájára. Néhány évvel a fenti levél után, az 1770-es évek első felében már az Ős-Fauston dolgozott, amelynek kitüntetett témája a „szomjú lélek” szüksége. És miben nyilvánul meg e „szükség”? „Nem vagyok-é földönfutó menekvő, / nyugtot s célt nem lelt szörnyeteg, / ki, mint sziklákon át, a szurdos hegyekből / lerontó víz, mélység felé eped?” (Jékely Zoltán fordítása)
