Harsányi Iván

a szerző további cikkei

Nagy figyelemmel követem Tamás Pál szokványtól eltérő írásait, amelyek többnyire valamilyen magától értetődőnek vélt téveszme alól húzzák ki a talajt. Ezt éreztem az ÉS  január 27-i számában közzétett cikkének (Átnevelhetők-e a szélsőségesek?) olvasásakor is.  A téma évek óta foglalkoztat. Korábban nagyobb, jellegzetesen antifasiszta publikum előtt az „antifasizmus és Európa” problémakörben tartottam előadást. Ennek során azzal a megállapítással sikerült meghökkentenem hallgatóságomat, hogy Európa az európaiaké, tehát többek közt a szélsőjobboldaliaké is, hacsak valakinek az az őrültség nem jut az eszébe, hogy el kell gázosítani vagy deportálni őket. Kisebb hangsúllyal, de annak is hangot adtam, hogy aki ma szélsőjobboldali, nem biztos, hogy élete végéig az is marad. Meg hogy a személyes kapcsolatok is hozzájárulhatnak előítéleteik megingatásához. Amiről persze tudom, hogy roppant nehéz dolog.

Aztán hamarosan módomban állt gyakorlati tapasztalatra is szert tenni. A következő évben az európai háború befejezésének május 9-i évfordulójáról emlékeztünk meg a Duna pesti alsó rakpartján. Fölöttünk, a felső rakparton dühöngő tömeg skandált gyalázkodó jelszavakat, kövekkel dobálva bennünket. Közöttünk és köztük egy sor rendőr biztosította, hogy a két sokaság közvetlenül ne érhessen össze. A kődobálással amúgy nem foglalkoztak, erre nézve nem kaphattak eligazítást. Az igazán feszült pillanat a megemlékező tömeg elvonulásakor következett be, amikor a távolság néhány tucat lépésre szűkült. Ekkor viszont néhány érdekes transzparensre láthattunk rá. Az egyiken az állt: „Miért nem a Don-kanyarban elesetteket gyászoljátok?” No, itt kellett volna odalépnem az ellentüntetőkhöz, és visszakérdezni: „Honnan veszitek, hogy azokat nem gyászoljuk? A háború befejezésére emlékezünk, amely elpusztította őket! Aztán, ha érdekel benneteket, két nagybátyám maradt ott a Don-kanyarban!”  És: „Az a kormány, amely az értelmetlen halálba küldte őket, nem baloldali volt ám!”

Nem léptem oda, a röpködő kövek elrettentettek. De most sem ismerek hatékonyabb megoldást, mint az ilyen érveket, még ha hatásuk késleltetett is. Nem vetem el a szélsőjobboldaliság egyre vészesebb megjelenési formáinak leleplezését, történelmi gyökereinek feltárását sem. Azt viszont nem hiszem, hogy a szociális-gazdasági krízis enyhülése belátható időn belül véget vetne a jelenségnek. A valódi és képletes egymáson ejtett sebek emléke túléli a krízis közvetlen szellemi áttételeit; unokáink is hallani vagy hallatni fogják az általuk fűtött jelszavakat. Csak a sokszínű lakosság mindennapos problémáit demokratikusan kezelő sikeres gazdasági és társadalmi építkezés évei-évtizedei csillapíthatják tartósan ezt a feszültséget. Az meg egyelőre odébb van.