Visszhang egy csöndre

Aligha a kegyelet főhajtásának némasága az a hallgatás, amellyel az Élet és Irodalom reagál az utóbbi hetekben önnön múltja egy darabjának elvesztésére. Igaz, a halál időzítésének nem a legtermékenyebb technikája a közvetlen lapzárta utáni távozás, de egy háromsoros keretes hír közlése általában így is belefér a már megtervezett hétvégi kiadásba. Vagy ha mégsem, akkor legalább van elegendő intervallum egy bármi rövidke emlékező cikk megírásához a következő pénteki számba. Ám az esemény óta a harmadik péntek is eltelt, és csak nem akar fölszakadni a csend.

Meghalt - hosszas betegségben, szegénységben és magányban - az ÉS öt éven át volt egykori munkatársa, József Attila-díjas költő, több tucatnyi kötet szerzője, az ötvenes-hatvanas évek hazai irodalomtörténete egy sajátos metszetének karakteresen meghatározó figurája. Meglehet, a legördögibb emlékezetű a manapság kedvtelve diabolizált úgynevezett tűz-táncosokból (mintha csak létezett volna valóban efféle szervezett csoportosulás!), akiknek még jelen lévő megvénült maradékára egyébként újabban a - közeli tanúk ritkultával - mind gátlástalanabb önmentegető, egyszersmind egymás lejáratását célzó publicisztikai aktivitás jellemző. Szó sincs arról persze, hogy minden megholtnak természetes jussa volna az egyhangú siratás. De ha a fent említett kiátkozott költői antológia ötletgazdájának, egyik szerkesztőjének és szerzőjének voltak is vétkei, azokat busásan megfizettették vele az utolsó nyomorúságos évtizedek.

Elhangozhatnék az elhatárolódás okaként, hogy ez az ÉS nem az az ÉS. Csakhogy ez nem volna igaz. Az újság fejléce alatt „LIII. évfolyam" olvasható. Ez a vállalás pedig nem más, mint a folytonosság deklarációja, a teljes eltelt félszázad szelektálatlan utódlásának elismerése. (Zárójelben: a 2009. november 13-i, 46. lapszám 17. oldalán közölt hangulatos emlékriport marginális szereplőjeként megemlíttetik bizonyos Garay Gábor. Nos, a lapnál máig dolgozik a kortársi műhelystruktúrák többségéből fölös luxusként kispórolt olvasószerkesztő és egy szinte kihalt sarzsiból, a korrektorból is kettő. A kollegiális előd neve mégis hibásan jelent meg: az Élet és Irodalomnak négy éven át volt versrovatvezetője, illetve szintén négy éven át főszerkesztő-helyettese, Kossuth-díjas költő [1929-1987], amúgy mellékesen az ominózus gyűjtemény, a Tűz-tánc címadó versének szerzője nem ipszilonnal írta a nevét. És nem ő írta Az obsitost. Tudom, „sic transit...", de nem túlzott kissé ez a gyorsaság?)

December 2-án lenne 75 éves a most három hete elhunyt Györe Imre (1934-2009). Temetése előtt még nem késő megadni távoztának a minimális tisztességet, ha már köztünk töltött életét oly kínos tudomásul venni.
 

(Az Élet és Irodalom immár legrégibb élő s máig több-kevesebb rendszerességgel meg-megjelenő szerzője.)