A múzeumi negyed

Jelen politikai vita kérdése a következő: szükségszerű-e, hogy egy most épülő kulturális tér kialakítása közvetlenül függ a hatalomtól, illetve lehetséges-e, hogy független tőle? Pusztán illúzió-e a szakmai, ebben az esetben építészeti, muzeológiai autonómia, vagy ellenkezőleg: annak lehetősége nem csupán teoretikus, hanem gyakorlati kérdés. Vitapartnereim írásai szerint ez az autonómia naivitás, illúzió. Mindez azonban óhatatlanul azt jelentené, hogy a tökéletesedett bűnösség korszakában élünk, így tehát etikai okoknál fogva semmiféle, a hatalommal fenntartott kapcsolat nem elképzelhető. Én azonban úgy látom, egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy a korszakról alkotott politikai ítéletét egy normatív etika logikájának megfelelően vagy-vagyként írja le. Jelen esetben: téves helyzetleíráson alapuló formális ítéletnek vélem azt a logikát, amelynek megfelelően, ha a ligetben épülő múzeumok a Vár átalakításának köszönhetik a létüket, akkor annak – a vitában részt vevők jelentős része által többször nyilvánosan megfogalmazott – abszurditása eleve meghatározza a múzeumi negyed sorsát is. Az etikai vétségek kényszerítő logikájának megfelelően így lesz mindenki „szem a láncban”, másképp fogalmazva jó példája ez Walter Benjamin ismert formulájának: „a sors az élők bűn-összefüggése”. Azaz, a „szakmai” kérdésekhez egyszerűen nem is férhetünk hozzá. Nagymértékben ez a logika határozta meg jelen vitát is, amely inkább etikai és politikai kérdésekről és a liget urbanisztikai kontextusáról szólt, de arról, hogy mi történhet, illetve fog történni az ott épülő múzeumokban: elég kevés szó esett. Olykor úgy tűnt, hogy kiváló vitapartnereim többet foglalkoztak azzal, hogy jómagam miért támogatom ezt a vállalkozást, mintsem azzal, hogy mi lenne annak lényege. Nem kívánok úgy tenni, mintha nem érteném, hogy vélhetően – a jelen közegben ismert – politikai nézeteimhez képest okozott számukra a múzeumi negyedben való részvételem meglepetést vagy épp csalódást. Holott hosszú ideje írok s érvelek a nyilvánosság előtt a múzeumi negyed jelentőségéről. Pusztán a pontosság kedvéért néhány hivatkozás: egy igen hosszú, a berlini Museuminselről szóló tanulmányt tettem közzé, a Múzeum-tanulóház című kötetemben (Szépművészeti Múzeum, 2008); az MNG egy Vajda Lajos-kiállítása kapcsán, jelen lapban megjelent bírálatomat követő vita részeként, egy V. Nagy Viktóriának adott interjúban felvetettem ezt a lehetőséget: „Az Andrássy út befejezetlen, a Hősök tere mögött ott terebélyesedik Magyarország egyik legrosszabb állapotú, nagyrészt kihasználatlan közparkja, a Városliget, amelyet – érthetetlen módon – egy felüljáró zár le. Közben ott egy fürdő, a Mezőgazdasági Múzeum és az Olof Palme Ház, amikkel nem tudunk mit kezdeni, és ott a Közlekedési Múzeum, ami érdekes és nagyszerű vállalkozás – sorolja György Péter. – Az a hely a pesti »Central Park West«” (Heti Válasz, 2009. március 25.). Ugyancsak az Élet és Irodalomban (2011/16.) jelent meg a Múzeumi negyed és Budapest Biennálé című írásom, ami pedig a Várat illeti, tavaly novemberben látott napvilágot ugyanezeken a hasábokon az átalakítás abszurditásáról szóló A neo-nacionalista díszlet című kritikám (2015/46.). Attól tartok tehát, hogy a normatív etikai retorika logikáján túl is van világ: bizony lehetséges, hogy valaki ugyanakkor mond nemet a Várra és igent a ligetre – azaz elképzelhetőek szakmai érvek akkor is, ha a politika felől azok nem látszanak. Ezeknek, a jelen vitához vezető érveknek egy részét az Élet és Irodalomban közölt A múzeumi rendszer szétesése (2016/18.) című írásomban soroltam fel.

Ennek megfelelően válaszom hátralévő részében – az egyes kritikák megjelenési sorrendjét követve – megkísérlek az azokban, eltérő mértékben, de jelen lévő szakmai kérdésekre legjobb tudásom és meggyőződésem szerint válaszolni.

Schneller István úgy látja, hogy számos múzeumi kontextus van Budapesten, azaz – röviden – általában is felesleges egy olyasféle sűrű hely, amilyennek én a Ligetet látom, s ha szükség is lenne ilyesféle szigetre a szárazföldön, a helyszín akkor is tévedés (A múzeumi negyed, ÉS, 2016/19., máj. 13.). Schneller szerint például „...kialakulóban van egy bokor a dél-pesti Duna-parton a Bálna többfunkciós teréről a BMC-n, majd a Nemzeti Színházon át a Művészetek Palotájáig...” Mindenekelőtt érdemes egy szót vesztegetnünk az ökológiai elkötelezettségéről ismert Schneller István nyelvhasználatára. A helyzet az, hogy egy város szövetében az olyan léptékű beruházásokból létrejövő intézmények, amelyeket említ, soha sem maguktól alakulnak ki, s mindazt, ami a dél-pesti Duna-parton létrejött, nem organikusan kialakult bokornak, hanem igen kritikusan szemlélhető, nagypolitikai-befektetői versus várospolitikai érdekek rossz egyensúlyából következő urbanisztikai csődnek láttam már tíz éve is. (Vö. Kín városa, te, helyrehozhatatlan, ÉS, 2006/27., júl. 7.) A Bálna csődjéhez számos ok vezetett, annál holtabb kulturális teret keveset ismerünk Budapesten, így azt pozitív példaként említeni kínos tévedés. Indokolhatatlan az is, hogy ezt a csődöt Schneller egybelátja a Nemzeti Színházzal és a Művészetek Palotájával, amelyek eltérő mód, de egyként szomorú építészeti sajátosságainak említésétől eltekintek, ám amelyek nem véletlenül állnak máig holt térben, egy szó szerint értendő urbanisztikai sivatag (azaz vacak álmodern irodaházak és egy monumentális parkoló) közepén. Mert a HÉV és a villamos, valamint egy hatsávos autóút közé, végül egy nagyforgalmú híd közvetlen közelébe kényszerített kulturális centrumról urbanisztikai szempontból nincs mit mondani, nem beszélve az egész vállalkozás jóvátehetetlen következményeiről, tehát a Duna-parttól brutálisan és végleg elzárt IX. kerülettől, amely egy megfelelő kormány és tettekre kész városvezetés irányításával a XIII. kerület mintájára indulhatott volna fejlődésnek.

Eltérő helyzetből, de részben azonosan érvel Csomay Zsófia, aki ugyancsak összefüggő hálózatként, lehetséges múzeumi közegként látja a Szépművészeti Múzeumtól a Néprajzi Múzeumig tartó területen található kulturális intézményeket (Két kérdés, ÉS, 2016/19., máj. 13.). Felsorolása nem veszi figyelembe sem a földrajzi, sem a kulturális távolságokat, tehát épp olyan absztrakt, mint amilyen üres. A múzeumi negyedek ugyanis a közvetlen térélmények nyitott kulturális közjavak világává fordításának lehetőségét kínálják. A múzeumi sűrűség nem azok számára döntő kérdés, akiknek már van kulturális stratégiájuk, ellenben azokat szolgálja, akik bizonytalanok, akiknek adandó alkalommal még nincs elég kulturális tőkéjük, programjuk kialakulatlan, azonban ennek megfelelően nyitottak is. A múzeumok közös térrendszerének élménye a gyűjtemények közötti átjárást segíti, az eltérő világokban való egyidejű eligazodást, a felfedezés örömének intenzitását. A berlini Museuminsel archeológiai promenádja, illetve a Bode Museumtól a Humboldt Forumot magába fogadó Schloss most épülő, valóban kritikus rekonstrukciójáig tartó zarándoklat a kulturális összefüggések megélésének, felismerésének személyes és érzéki élményét kínálja fel a felső középosztálybeli tanultságukat evidenciának tekintő kiválasztottakon túl, mindközönségesen „a nép” fiainak is. Azaz, szemben Csomay Zsófia vélekedésével, mely szerint a múzeumokhoz a liget lerombolásán át vezet az út, én úgy vélem, hogy a liget újradefiniálása semmit sem szüntet meg annak hagyományából, ellenben új használati lehetőségek sorát teremti meg és kínálja fel. Az igazi kérdés valóban az, hogy miként s egyáltalán képesek lesznek-e az építészek és a liget tervezői arra, hogy szoros együttműködésükkel a berlini, müncheni példához hasonlóképp megmutassák, mit is jelent végigmenni a sárga úton, a sárga téglán.

Az eddigiektől eltérő helyzet elé állított talán nemcsak engem, de a vitát követő olvasókat is Tamás Gáspár Miklós szenvedélyes s valóban nagyívű esszéje, a Föl és le (ÉS, 2016/20., máj. 20.). Összefoglalva: Tamás Gáspár Miklós metafizikai, társadalom- és kultúraelméleti jelentést és jelentőséget tulajdonít a Várból, azaz fentről a síkságra való áthelyezés tényének. A jelenlegi kormány, mint írja „leviszi a kultúrát a Várból, le a királyi Budáról a proli és kispolgári Pestre, méghozzá a Ligetbe, az ÁLLATKERT és a CIRKUSZ és a MAJÁLIS mellé: ott kultúra helye a VURSTLIban, a vulgáris népszórakoztatás, a zabálás, piálás, napozás, biciklizés, focizás, gyerekzsivaly, »turisztika« terében.” Amikor jelen vita résztvevőinek politikai hevületét olykor erősebbnek véltem, mint érvelés melletti elkötelezettségüket, akkor a fenti idézet is a fejemben járt. Részben azért, mert régi barátomtól elfogadhatatlannak, nyomasztónak vélem az értelmezhetetlen megvetést, s másodsorban értelmezhetetlenek a felejtései. Ő is tudja, hogy a ligetben ott van a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Mezőgazdasági és a Közlekedési Múzeum. Túl mindezen az Állatkert, a Persányi Miklós vezetésével működő nagyszerű intézmény igazán nem tekinthető a népszórakoztatás vagy a fajok cirkuszának ósdi tereként, ellenben az számos releváns kulturális és történeti kérdést vet fel, amúgy épp arra az identitásra reflektál, amely magától értetődőnek tekintette, hogy szerencsétlen állatokat őrizzenek rácsok mögött. Értem én, hogy Tamás Gáspár Miklós filozófiai horizontján nem játszik szerepet az állatok és emberi lények együttélésének politika- és kultúrtörténete, de attól az még milliókat foglalkoztató, alapvető kérdés.

Ami a cirkuszt illeti, az bizony többek között a Cirque du soleil, az Új cirkusz nyomán az akrobatika, a tánc, az antigravitáns emberi test mozgásán álmékodó nézők intézménye lett. A kortárs tánc és a cirkusz hagyományának összefüggései igencsak figyelemreméltóak. A biciklizés, zabálás és piálás egy sorban, azonos osztály tagjaiként való említését a kultúrával csak rögzítem, de nem kommentálom.

Radnóti Sándor barátom írásában hosszabb rész szentel a „Baán-kérdés” elemzésének, amelyre nem áll szándékomban reflektálni, mivel nem tartom különösebben szerencsésnek, hogy egy építészeti projekt realitásának, irrealitásának megítélését egy mégoly fontos, sokak által kritizált szereplő tevékenységének egyes epizódjaival kösse össze (A jövőből visszatekintve, ÉS, 2016/21., máj. 27.). Így a továbbiakban írásának – megítélésem szerint – döntő fontosságú problémájával, a múzeum demokratikus és meritokratikus jellegű feladataival foglalkozó részére térek ki. Radnóti – meglepő módon – a múzeum klasszikus, azaz meritokratikus feladatának tekinti a megőrzést és kutatást, amelyekről való méltó megemlékezés nélkül, mint írja, ezen intézmény demokratikus jellegéről írott soraim mindössze a népszerűséggel és látogatottsággal lesznek azonosak. Nem világos azonban, hogy mit is jelent a megőrzés és kutatás meritokratikus jellege. Ami a megőrzést illeti: az hosszú-hosszú évek óta, egyre nagyobb mértékben a múzeumi látványraktárak kialakításának politikájával azonos. A valaha a látogatóktól elzárt raktárakból kiemelt, egyediségükben, kivételezettségükben felragyogó műtárgyak művészetelméletét követő múzeumi stratégiával szemben, a műtárgytípusok bemutatása nem pusztán kommunikációs, hanem művészet- és múzeumfilozófiai különbségeket jelez. A műtárgycsoportok és a tárgyak számosságának múzeumi terekben való bemutatása – a raktár és a kiállítóhelyiség közti határ eltüntetése – az intézményi önreflexiónak eddig nem használt technikája: amelyben a muzeológus az eddigieknél többet bíz a látogatóra, s ugyan miért ne tenné azt? A londoni Victoria and Albert vagy a drezdai Albertinum – két igen ismert példa – látványraktárai a műfajelmélet próbái, a műtárgyak osztályozásának kritikai relativizálására tett kísérletek. Azaz: a kutatás eredményeinek demonstrációi. A berlini Neues Museum antik szoborgyűjteményének bemutatása esetében több ponton eldönthetetlen, hogy a raktárban vagy a kiállítóteremben jár-e a látogató, s ez az eljárás az eltérő szemantikájú anyagokból készült szobrok nagyságának, léptéküknek nyilvános összevetésén alapszik. Végül, a bécsi Zsidó Múzeum Schaudepotjában a XIX. századi szakrális tárgyak mennyisége visszautasíthatatlan erővel idézi fel a látogatókban a holokauszt előtti korban élt zsidó közösség nagyságát: s nem absztrakt vitáról, hanem érzéki tapasztalatokról van szó.

Attól tartok, a népszerűség és meritokratikus elvonultság kettőségének ideológiai tézisébe beszorult magyar múzeumi rendszer határain túl, a Radnóti Sándor által létezőnek tételezett ellentétnek egyre kevesebb a relevanciája, a kortárs múzeumi gyakorlat mind többször haladja azt meg. Ráadásul Radnóti, ugyancsak kritikus módon, ebben a kontextusban említi – amúgy helyesen – rossz példaként az álhistorikus várrekonstrukciók példáját. Visegrád mellett szóvá tehette volna Füzért, Diósgyőrt is. Az általa használt szellemes fordulatnak, a „felrombolásnak” azonban semmi köze sem a kutatás, sem a demokratikus múzeumok kérdéséhez, ellenben a történelmi szórakoztatóiparhoz igen, mert ezek az építmények inkább emlékeztetnek a Disneylandre, mint a történelem színtereire. De mindennek semmi, azaz semmi köze nincsen ahhoz a magától értetődővé lett politikai szerződéshez, amely a múzeumokat és a látogatóikat összeköti. A megőrzés és kutatás feladata egyaránt ennek a szerződésnek a megvalósítását szolgálja. A múzeumok azért őrzik és kutatják tárgyaikat, hogy azokat a tárgykultúra által teremtett identitásépítés lehetőségét kínálva látogatóik elé tárják. Ha pedig a pozitivizmuson túllépni képtelen magyar művészettörténet intézményei nem tesznek különbséget a historikus-ideológiai rekonstrukciós élménypolitika és a múzeumok alaptevékenységét jelentő bemutatás módszertana között, akkor az a magyar viszonyok szomorúságára mutat, semmi másra. A demokratikus múzeumok a különféle kultúra- és művészetfogalmak egymásra gyakorolt hatásának kritikai interpretációjára szolgálnak: a nagy kulturális kérdésék megértése mindenkinek kijár. Azaz: a világ igen nagy múzeumai bizony balra állnak a magyar intézményektől. Amikor a magyar művészettörténet-történész elit ezt figyelmen kívül hagyja, akkor a múzeum integratív képessége iránti bizalmatlanságáról, saját érzéketlenségéről tesz tanúbizonyságot.

Mind Radnóti, mind A ligetről című írásában Dévényi Tamás (ÉS, 2016/21., máj. 27.) elégtelennek találta a múzeumi sűrűség melletti érveimet. Talán a fentiek befolyásolják álláspontjukat: mert amint az a berlini példából is látható, a critical mass nem valósítható meg bárhol bárhogyan. Dévényi Tamás, hasonlóan Csomay Zsófiához, a Liget mostani állapotát véli azonosnak a genius locival, annak ikonikus jellegét, önazonosságát, ergo változtathatatlanságát magától értetődőnek tekinti. Én másként látom mindezt: a kulturális helyek szellemét nem kötöm össze azok változtathatatlanságának dogmájával. Gulyás András A párbeszéd szétesése című írása (ÉS, 2016/22., jún. 3.) lefegyverző szenvedélyességgel rögzíti annak a valóban éles, gyakran érthetően indulatos vitának az állomásait, amelyet a liget jelen állapota mellett elkötelezett környezet- és városvédők folytattak a hatalmi helyzetben lévő hivatalokkal. Nem állíthatom, hogy ez a vita a demokratikus párbeszéd normái szerint folyt volna le, s itt említendő, hogy egy alkalommal magam is részt vettem egy nyilvános vitán, s ott sokkal türelmetlenebb voltam, mint az elvárható lett volna. Csak remélni tudom, hogy az elkövetkező hónapokban, amikor a szavak után a cselekvések ideje jön el, az átalakulás, átalakítás folyamatában a civil intézmények, szervezetek igazi esélyt kapnak a beleszólásra. Talán nem oktalan hiúság azt remélnem, hogy ez ez írás talán segíthet ebben.

Lővei Pál Budai várjátékok című írásában (ÉS, 2016/22., jún. 3.) döntő többségben a várbeli tervek tűrhetetlenségével foglalkozik, ez ügyben most nem tudok többet és mást mondani, mint amit tavaly novemberben megírtam. Ugyanakkor egy nem csekély apróságra fel kell hívjam a figyelmet. Az a tény, hogy Csomay Zsófia és Lővei Pál a Hauszmann-bizottság tagja volt, illetve Dévényi Tamás annak máig tagja, annyit jelent, hogy másfél éven át elképzelhetőnek tartották a szakmai párbeszéd lehetőségét. Amikor abból ketten kiléptek, felteszem, azért tették, mert már esélytelennek látták azt, míg Dévényi Tamás máig racionális döntésnek tekinti azt. Azaz nem magától értetődő, nem evidens, hogy melyikünk mikor mondja azt, hogy van vagy nincs többé ok a párbeszédre. A minap a Városért Egyesület szervezésében létrejött vitán vettem részt, amely a Vár jövőjéről folyt, Bojár Iván András, Csomay Zsófia, Dévényi Tamás és Varga-Ötvös Béla társaságában. S egyetlen pillanatra sem tapasztaltam, hogy Csomay és Dévényi álláspontja között bármi különbség lett volna. Kettejük érvei egyaránt a felelősség és aggodalom hangján szóltak. Hogy melyikük maradt ama Bizottság tagja, s melyikük hagyta ott, az inkább tűnt habitus, mint direkt politikai álláspont kérdésének.

Tény, hogy ezt akár példázatnak is vélem. A ligetügyben való állásfoglalást akkor sem látom kizárólagosan politikai vitának, ha – szemben velem – azt igen sokan annak tekintik. A liget kérdését tehát nem a politikai identitásért való küzdelem, hanem egy – másik időrendnek és léptéknek megfelelően – lehetséges és fontos munka részének tekintem.