A magyar múzeumügyet sokféle hiány jellemzi, elmaradásai, amelyeket joggal tesz szóvá György Péter (
Senkiföldje, ÉS, 2011/51-52., dec. 22.), sokak által ismert tényként jelentkeznek. Szükséges a vita a múzeumok feladatairól és a nemzeti önmegismerés közgyűjtemények általi elősegítéséről is. Ideje lenne annak, hogy a szakma és a nem-szakma, amely számára a múzeum készül, szót értsen.
Egyetlen dolgot azonban már most lássunk: nem akkor kell finom értelmiségi társalgást folytatni a nyaktiló élének nemes csiszoltságáról és a napfényben felvillanó penge szépségéről vagy szerepéről a társadalmi élet szabályozásában, amikor az éppen a nyakunkra hullik alá. Vagy már el is választotta fejünket testünktől.
Részben még egyet is lehetne érteni György Péter írásával, ha nem jelentené ki a cikk bevezetőjében is elmarasztalt és valóban menthetetlen kormányzati önkényről mint újraértelmezést lehetővé tevő nyaktilóról, hogy „A két múzeum összevonása önmagában véve komoly lehetőség, amely a »magyar« és »egyetemes« közti jelentés nélküli, de igen erőszakos distinkció helyett egy új helyzetet teremthet..." Ilyen körülmények között, egy védhetetlen, de eleve eldöntött struktúra sok ezrek által el nem fogadott „valósága" örvén kellene György szerint vitatkoznunk, amikor az „új helyzet" az, hogy az egyik legjelentősebb közgyűjteményünk megszűnik?
