A Kerényi-képsorozat kiemelkedően értékes lehetőséget teremtett a nemzeti közemlékezetről és az ehhez kapcsolódó kulturális gyakorlatokról folytatandó diskurzus új alapokra helyezéséhez. Sajnálatos módon a kibontakozó polémia olykor vakvágányokat is érintett. Ezen vakvágányok egyike a miniszterelnöki megbízott etikai karakteréről folytatott elmélkedés. A kérdésnél hosszan elidőzni időpazarlás, hiszen személyének pártpolitikai és közösségi jelentősége viszonylag könnyen körülírható: Kerényi Imre parvenü, az államszocialista múltját sikerrel polgárinak gondolt konzervativizmusra konvertáló, deresedő Julien Sorel. A jobboldali értelmiség azon reprezentánsa, akitől az egyébként valóságosan konzervatív, Fidesz-szimpatizáns szavazók is iszonyodnak a lelkük mélyén, és aki miatt politikai pártszimpátiájuk irritáló könnyedséggel válik baráti asztaltársaságok élcelődéseinek tárgyává. Az, hogy a mostani kurzusnak is kulturális vezéralakja, történelmi szükségszerűség, tudjuk, értjük.
A képsorozat részeinek vagy egészének esztétikai számonkérése ugyancsak zsákutca. Bár kétségkívül szórakoztató vállalkozás volt az index szerkesztőségi és olvasói ellenképsorozata, és szimpatikus a Facebookon szerveződött „Visszakézből" csoport aktivitása is, mégis, egyik kezdeményezés sem kívánt alternatívát kínálni a beállt frontvonalak kimozdításához. Márpedig a valódi tennivaló, a felületi kezelés meghaladása itt kezdődne: az elemzés felelőssége és annak végiggondolása, hogy mi az, amit a képekből és létrejöttük körülményeiből megtanulhattunk, és egy napon talán érteni is fogunk.
Baráti beszélgetéseim okán komoly félelmekkel nézek a kiállítás és a vele szembenállók talákozása elé - ami a megnyitó után kikerülhetetlenül be fog következni. Még a legszelídebb ismerőseim is minimum leokádni, késsel felhasogatni és más, válogatott módszerek segítségével kívánják megsemmisíteni a közszemlére tett alkotásokat. Én mindannyiszor őszintén azt kívántam nekik, hogy - mindannyiunk érdekében - nehogy sikerrel járjanak. Mindenfajta cinizmus nélkül állítható, hogy a képek meghatározóan reprezentálják kulturális közemlékezetünket, és kötelezően megismerendőek lesznek még unokáink számára is - úgy az esztétikai megvalósulásuk, mint a tartalmi szándékaikat illetően. A megvalósulás szempontjából irreleváns, hogy 15 középsúlyú (vagy annál is súlytalanabb) festőt keresett meg Kerényi, mert a projekt lényege veszett volna el azzal, ha a top-kánonok hazai kiválóságai jegyeznék a műveket. Kerényi nem tud róla, de azt a munkát végezte el, amelyet 20 év alatt senki más: láthatóvá tette (plasztikusan) a nemzeti közgondolkodás legsúlyosabb törésvonalait, önámításait, olcsó romantikáját, leegyszerűsítő pátoszát, mindazt, amit talán még a magyar művelődéstörténet legkiválóbbjai sem tudtak ilyen lényegretörően és ilyen sűrítéssel láthatóvá tenni. Nevezetesen: a XX. századnak és a XXI. század elejének magyar történelméről vallott közgondolkodás legalsó tudásrétegét és hitvallását. Csak egy példa: Kerényi és Gyémánt László holokauszt képe érthetővé teszi, hogy a magyarországi zsidóság és a további deportáltak és megsemmisítettek szenvedéseinek tapasztalategyütteséből leszűrve-átírva-relativizálva konstruált közgondolkodás miért nem képes Kertész Imre Sorstalanság című kötetének, és miért képes Koltai Lajos Sorstalanság című filmjének tudásanyagát magába fogadni. Látjuk a tudáshorizontunk fesztávját, és innentől kezdve félretehetjük az önmagunkról folytatott gondolkodásunk (vágyott, kívánt, de mégis) illuzórikus rétegeit.
A képsorozatot ostorozók azért vannak alapvető tévedésben, mert egy rossz, hamis esztétikai gyakorlattal szemben nem egy kanonikus („jó", „helyes") esztétikai gyakorlatot kell szegezni, hanem olyat, amely edukatív jelentőséggel bír. Csak így remélhető, hogy a képek szemlélője nem általa át nem élhető, magáévá nem tehető külső szempontok, hanem a képek valós, perceptuális befogadása okán váljon alkalmassá azok reflektált megközelítésére. A Kerényi-projekt egy rendkívül fontos, progresszív művészeti gyakorlat hazai hiányára hívja fel a figyelmet: annak a gyakorlatnak a hiányára, amely befogadóit/nézőit nem közönségének, hanem hasznosítóinak tekinti. Ezen irányzat képviselői művészetük esztétikai relevanciáját annak edukatív relevanciájához kötik, miközben munkájukat mégis elsősorban művészetnek, és nem pedagógiának tekintik. Meghatározó képviselői a zeneművészetben az El Sistema diákjai - élükön a világklasszis Gustavo Dudamellel - a fotóművészetben JR és követői, a színházművészetben a közelmúltban elhunyt Christoph Schlingensief vagy éppen Augusto Boal, és a sort (bizony) még hosszan lehetne folytatni. A fenti alkotók nem sorolhatók egyetlen izmushoz sem, munkájuk mégis rokonítható egymással: kreatív tevékenységüket csak abban az esetben tudják/tudták alanyi jogon vettnek tekinteni, amennyiben e tevékenységgel ezt az alanyi jogot másokra is kiterjesztik/kiterjesztették.
A Kerényi-projekt legfontosabb haszna, hogy sürgető gyorsasággal felismerjük és tudatosítsuk magunkban azt a tételmondatot, amely Kerényi megfogalmazásában vállalkozásának legfőbb legitimációját adja: az elkészült illusztrációkat az utolsó magyar zsákfaluba is el fogják juttatni. Ez bizony komoly vállalkozás, komoly szándék. Nem egy településen se könytár, se iskola, se semmi más, kulturális-oktatási disztribúciós pont: de ez a kötet elérhető lesz. György Péter szerint közéletünk eseményei nagyjából a társadalom 20 százalékáig érnek el, a maradék 80 százalék menthetetlenül kiszorult. Lehet, hogy tudományosan nem megalapozottak György számai, de az arányokat a saját tapasztalataim is alátámasztják. A kulturális célú állami-önkormányzati kiadások szerte az euroatlanti érdekszférában súlyosan lecsökkentek. Itt a döntéshozói korlátoltságon keseregni és azt kárhoztatni felesleges pótcselekvés. A művészeti munka társadalmi beágyazottságát és annak társadalmi elismertségét kell a vizsgálat tárgyává tenni. Kerényi Imrének volt egy ötlete. Igaz, kormányzati szándék is állt mögötte vastagon. Az ötlet egyvonalúságán, bumfordiságán lehet lamentálni. De végre láthatjuk a jelenkori magyar állam gondolkodását a kulturális emlékezet gondozásáról és kulturális javaink létrehozásáról-terjesztéséről - ami bizony mélyen megegyezik úgy általában a közgondolkodás művészetről és nemzeti reprezentációról vallott felfogásával. Ha ez a működésmód bántó vagy irritáló, akkor itt az idő a válaszkísérletek megfogalmazására. És miközben nyilvánvaló, hogy nem egy jó gyakorlat, nem egy elkötelezett és - úgy művészetében, mint munkaszervezésében - potens alkotóműhely, szervezet és intézmény található az országban, közben azt is látni kell, hogy hatásuk nem tud túlmutatni egy jól meghatározott kör kerületén. Éppen ezért sürgető a felelős alkotóemberek számára Magyarországon, hogy minden erővel keressék az értelmes együttműködések és ezzel együtt a szinergiák létrehozásának lehetőségét. És ami még ennél is fontosabb: alkotóművészetünkkel kapcsolatban vizsgálnunk és fejlesztenünk kell azokat az esztétikai gyakorlatokat, amelyek valós, edukatív jelentőséggel bírhatnak közönségünk számára. Itt az idő, itt a korszak, amikor a polgári öntudatra ébredés és a művészeti kurázsi egymást erősítve létrehozhatja az ország valódi tőkéjét. És akkor már nem lehet vita tárgya egy újabb Kerényi újabb festménysorozata, mert a társadalom kritikus tömege kulturálisan immunis lesz az ilyen és ehhez hasonló parasztvakításokra. Meg lehetne csinálni.
