Történeti kozmetika

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 27. szám, 2015. július 3.

Az ÉS 2015. június 19-i számában Gyáni Gábor A kor tengelyében állt címmel recenziót írt Dénes Iván Zoltán Szekfű Gyula történetírói és ideológiai munkásságát vizsgáló monográfiájáról. Az írás kevés tényszerű állítást fogalmaz meg, s ezt is sokszor pontatlanul teszi: így például Szekfű a Magyar életrajzi lexikon tanúsága szerint nem – mint a szerző állítja – 1943-ban, hanem 1941-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (lásd mek.oszk.hu).

De az apró pontatlanságok nem oly lényegesek, ilyenek minden írásban előfordulhatnak.

A cikkben azonban van egy olyan tényszerű állítás, amely önmagán túlmutató jelentőséggel hamis, s így mindenképpen korrekcióra szorul. A szerző Szekfű Gyuláról azt írja, hogy „a (politikai) cselekvés lehetőségével mindig számoló, közvetlen politikusi megbízatást azonban sohasem vállaló” ember volt.

Szekfűt – mint közismert – hivatalosan 1945. október 15-én „rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter” titulussal kinevezték Magyarország moszkvai diplomáciai képviselete vezetőjének. Megbízólevelét 1946. március 21-én adta át Sztálin akkori külügyminiszterének, Vjacseszlav Molotovnak.

1948 februárjában Magyarország és a Szovjetunió megkötötte a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. Májusban a magyar diplomáciai képviselet nagykövetségi státust, így Szekfű is nagyköveti kinevezést kapott. Szolgálati megbízásából szeptember 10-én mentették fel.

A követi, illetve a nagyköveti megbízatás – megítélésem szerint – egyértelműen közvetlen politikai megbízás volt. Ezt nem csak én értékelem így, a kortársak is így látták. Némelyek úgy ítélték meg, hogy mindez következett Szekfű szovjetbarát fordulatából, mások pedig hozzátették a háború utáni lerongyolódott Európában feltűnő és érthető anyagi motívumokat. (Lásd erről: Hatos Pál: Az öreg Szekfű Gyula [1945–1955] című, rendkívül információgazdag tanulmányát, amely a Kommentár 2011/2. számában jelent meg. Sőt, Márai Sándor még azt is felhánytorgatta, hogy a konzervatív jogfilozófus Moór Gyula bezzeg nem vállalta a moszkvai küldetést – következőleg nyomorban tengődik. (Moór Gyulát 1949-ben az Akadémiából is kizárják.)

De tételezzük fel, hogy ezt a közvetlen politikai megbízást a szerző pusztán állami feladatellátásnak tartja.

Akkor viszont mit kezd azzal a ténnyel, hogy Szekfűt – még moszkvai megbízása előtt – 1945. április 2-án másik nyolc közéleti személyiséggel együtt beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe? A képviselői megbízatás se lenne közvetlen politikai megbízatásnak tekinthető?

De mindezekhez képest talán még súlyosabban esik latba, hogy az immár idős, betegeskedő, de szellemi képessége teljességének birtokában lévő Szekfű 1953-ban a diktatúra sztálini változatában élő magyar Országgyűlésnek, 1954-ben – halála előtt egy évvel – pedig a Rákosi-rendszer kollektív államfői testületének, az Elnöki Tanácsnak lett a tagja. Ezek se lettek volna közvetlen politikai megbízatások? Habár szerepe – a diktatúra természetéből következően – névleges volt, mégis személyében politikailag legitimálta a kommunista önkényuralmat. Közvetlen politikai megbízást vállalt, és tudta is, hogy mit vállal.

Ezt szimbolikusan is honorálták azok a kommunista vezetők, akik a temetésén megjelentek. A pártot Andics Erzsébet, az MDP Központi Vezetősége Tudományos és Kulturális Osztályának vezetője, a pártállamot Molnár Erik képviselte, aki ekkor éppen igazságügy-miniszter volt.

Ettől persze a teljes pálya és életmű ismeretében még vélekedhetünk Szekfűről így vagy úgy, vagy amúgy. Egyet nem tehetünk: azt, hogy tényeket semmibe veszünk, és helyettük áltényeket írunk le. Ahogy a reáltörténet nem helyettesítheti a narratívát, úgy a narratíva sem helyettesítheti a reáltörténetet. Ha ezt az összefüggést figyelmen kívül hagyjuk, akkor – jelen esetben – képzelt tényekre alapozunk narratívát.

Olyan ez, mint a kozmetika. Tudjuk, hogy segítségével kicsit szebbnek, másnak láttatjuk magunkat, illetve látnak minket. Éppen ezért használjuk, az eredményeit szeretjük, világképünk részévé tesszük. A halottat is átöltöztetik és kozmetikázzák. Aki volt már valaha nyitott koporsós temetésen, tudhatja. De azon azért őszintén meglepődnék, ha a férfi halottat nőnek öltöztetnék és kozmetikáznák, vagy fordítva, ha a nőből férfit kreálnának halálában.

Az átöltöztetés és a kozmetika szokása azonban láthatóan nem korlátozódik a fizikai világra – a szellemi szférát is érinti. Ezt szintén természetesnek gondolom, de a kozmetikázásnak mind a fizikai, mind az intellektuális világban vannak korlátai. Most a korlátok átlépése történt – a történeti kozmetikából a történet eltűnt, csak a kozmetika maradt.

Talán erre most egy más ok miatt is különösen indokolt felhívni a figyelmet. Az oly sok politikai játszma részesévé vált Magyar Tudományos Akadémia nem fogja tudni elkerülni a szembenézést, az állásfoglalást Szekfű egykori szerzőtársa, Hóman Bálint akadémiai rehabilitációja ügyében. Mint az tudott: Hómant 1946-ban háborús és népellenes bűntettek miatt elítélték, a börtönben halt meg 1951-ben, s 2015-ben felmentették.

Csak nehogy Hómanról is kiderüljön: annak ellenére, hogy képviselő és miniszter is volt, közvetlen politikai megbízatást sohasem vállalt, azaz csak némely mai történészek által is jelesnek tekintett tudósember volt, semmi több. Mert akkor Hóman is férfiból nővé kozmetikázott halottá válik.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 27. szám, 2022. július 8.
LXVI. évfolyam, 25. szám, 2022. június 24.
LXVI. évfolyam, 21. szám, 2022. május 27.
Élet és Irodalom 2024