Megújulásra váró MSZP

Elérte célját az MSZP, 2010 után ismét a legnagyobb ellenzéki párt lett. Igaz, az elmúlt négy évben az ország teljesítményét mérő mutatók többnyire romlottak: a magánnyugdíjpénztárak államosítását is figyelembe véve alig változott a költségvetési egyenleg, de az adósság kifejezetten nőtt; javult a folyó fizetési mérleg, de ennek legfőbb oka az alacsony fogyasztás és beruházás miatti alacsony import volt; a nemzetközi fejlettségi, versenyképességi rangsorokban egyre hátrébb csúsztunk. Eközben úgy javult a társadalom felső tizedének jövedelmi helyzete, hogy a többségé (a legalsó rétegeké) katasztrofálisan romlott. A közérthetően botrányos esetekből is az előző időszakokat jócskán felülmúló számú (és főleg nagyobb jelentőségű) eset történt. Ráadásul a kampányban a kormány leghatásosabb propagandaeszköze a rezsicsökkentés volt, pedig a gázdíjak mérsékléséből a középosztály alig profitált, a szegényebbeknek kifejezetten nőttek a kiadásai; a villamos energia árát még jobban is csökkenteni lehetett volna, ha az állami MVM nyereségét nem akarnák a paksi beruházáshoz felhasználni. Ilyen helyzetben az ellenzék általában győzni szokott.

Miért esett mégis az utolsó évben látványosan a baloldali erőket összefogó, MSZP által vezetett koalíció támogatottsága? Sok okot lehet felsorolni az új választási szabályoktól kezdve a gátlástalan propagandaeszközökig, a határon túliak szavazatáig, amelyek minden bizonnyal jelentettek néhány százalékpontot és néhány mandátumot is, de a végeredményen ez érdemben már nem változtatott. Az alapvető okot véleményem szerint máshol kell keresnünk.

Az MSZMP-ből 1989-ben nehéz belső harcok után, sokak őszinte lelkesedésére alapozva kivált az MSZP, ez megkönnyítette a rendszerváltozást. De az elmúlt negyedszázad tapasztalatai alapján az MSZP nemcsak az előd vagyonát, hanem szemléletét is jelentős részben továbbvitte. Ez legszemléletesebben a határbontó, az MSZP-t hamarosan ismét győzelemre vezető és ezért a pártján és talán az egész baloldalon belül a mai napig mélyen tisztelt Horn Gyula munkásságán mutatható ki. Az MSZP 1990-es katasztrofális választási veresége után Hornnak rövid idő alatt sikerült az átmenet levezénylésében, az MSZMP MSZP-vé való átalakulásában vezető szerepet játszó politikustársait háttérbe szorítva a pártelnökséget megszereznie.

A fiaskó után ügyesen politizált: látványos akciók helyett (a Demokratikus Chartához való gyors csatlakozáson kívül) az országot járta, és a rendszerváltástól az anyagi jólétük közvetlen javulását remélő – és ebben csalódó – kisemberek szimpátiájának megnyerésére törekedett. A várakozás teljesen alaptalan volt: az előző rendszer nem kis részben azért bukott meg olyan könnyen, mert már semmilyen módon nem tudta továbbvinni az addig megszokott politikát, az ország teljesítményével nem alátámasztott életszínvonal-növelést, az emiatt elviselhetetlen méretűvé vált adósságállomány további növelését. A helyzetet tovább nehezítette a nemzetközi versenynek hirtelen kitett gazdaság átmeneti természetes visszaesése. Az eredményes országjárást ’93 augusztusában megfejelte még egy egész oldalas, olyan mértékben ígérgetős Népszabadság hirdetéssel, amely ellen, megalapozatlansága miatt, még Békesi László, az MSZP vezető gazdaságpolitikusa is kénytelen volt többször fellépni. De ez a taktika arra jó példa lett, hogy a választási küzdelemben a demagógia kifizetődő lehet.

A választás után is ügyesen politizált, nagyvonalú ajánlatot tett az SZDSZ számára, részint a nemzetközi elismertség érdekében, részint a kétharmados többség elérése, részint saját párton belüli helyzetének erősítése céljából. Pénzügyminiszternek Békesi Lászlót jelölte, hadd vívjon ő a rendkívül nehéz terepen. Első lépései között módosították az önkormányzati törvényt (jó irányban tett lépésként, nem kifogásolható módon felhasznált kétharmados többséggel) és az önkormányzati választási törvényt (jó irányban tett lépésként, de elfogadhatatlan módon felhasznált kétharmados többséggel). A választás előtt néhány hónappal a választási jogszabályok megváltoztatása az ellenzék legalább semleges hozzáállása nélkül egy jogállamban nem elfogadható. Semmi akadálya nem lett volna annak, ha a törvény életbelépését az akkori választás utánra időzítik, de így arra lett jó példa, hogy a politikában mindent meg lehet tenni, amit a jog megenged, aminek közvetlen negatív visszahatása elviselhető.

A következő hónapokban is ügyesen politizált: miután hagyta, hogy párton belüli legjelentősebb ellenfele, az általa keltett irreális várakozások elleni reménytelen, párton belüli küzdelemben felőrlődjön, kinevezte a Bokros–Surányi elismert szakértő párost, akik részben a Békesi-hagyatékot felhasználva, villámgyorsan kidolgozták a mentőcsomagot. Ezt sikerült elfogadtatni, ami Magyarországot kivezette a válságos helyzetből, és tíz évre szóló fejlődési lehetőséget teremtett, egy év múlva pedig, a program sikerességének első jelei után, megragadta az első adandó alkalmat a sikeres, de a bevezetett megszorítások miatt népszerűtlen, a programjához következetesen ragaszkodó pénzügyminiszter menesztésére. A lépés azt mutatta, hogy az ország gazdasági érdekeit alá lehet rendelni a napi népszerűségi érdekeknek.

Horn kormányzása négy éve alatt több fontos lépés történt: a privatizáció felgyorsítása, a nyugdíjrendszer reformja, az igazságszolgáltatás reformja, az ombudsmani rendszer, a román és a szlovák alapszerződés. Megszületett a médiatörvény is a mindenkori ellenzéknek biztosított többletjogokkal, de ennek hatékonyságáról már a következő ciklusban meg lehetett győződni. Nem beszélve arról, hogy létrehozott egy olyan szervezetet (ORTT), mely – ellenőrizhetetlensége miatt – megalapításától kezdve az elfogadhatatlan háttér­alkuk helye lett. Jellemző a szervezet tevékenységére és annak kritikátlan tudomásulvételére, amit a szervezet szinte első döntéséről a koalícióstárs SZDSZ egyik akkori vezető politikusa Horn tavalyi halála után írt: Horn „megakadályozta, hogy a legjobb pályázat nyerhessen, (…) és nem akarta, hogy ez a fontos kommunikációs lehetőség a rivális párt kezébe kerüljön”. (Bauer Tamás: Kutyából szalonna, Magyar Narancs, 2013. jún. 27.) Az a kisebb baj, hogy a rivális párt az akkor már erősen csökkenő népszerűségű koalícióstárs volt, az meg csak hab a tortán, hogy a végül nyertes pályázó a saját – és feltehetően a többi – pályázat ismeretében nem is számított a nyerésre. Az viszont sajnos „példamutató” lett, amit addig csak az ellenoldalnál lehetett kifogásolni – a pályázatok elbírálása során nem a minőség a legfontosabb szempont –, az ettől kezdve megengedhetővé vált, az ország érdekeit felülírhatják a párt(ok), személy(ek) érdekei.

A dunai vízlépcső tervének felmelegítése ügyében érdemes idézni a leghitelesebb tanúnak, a miniszterelnök helyetteseként és az SZDSZ pártelnökeként működő Kuncze Gábornak a Bauer-cikk megjelenését megelőzően a Népszabadságban megjelent interjúja idevonatkozó részét: „Horn pedig úgy gondolta, hogy ehhez már nem kell neki koalíciós partner. 1997 közepétől lehetett látni annak a jeleit, hogy ennek érdekében mindent el is követ. Jó példa volt erre Bős-Nagymaros, amelyről Horn pontosan tudta, hogy nem lehet zárójelbe tenni a rendszerváltáskor történteket, mégis erőműpárti volt, és annak ellenére tett egy kísérletet a megvalósításra, hogy megbeszéltük: nem ezt fogjuk képviselni.” A gyakorlati szempontokat mindenkor az elviek felé emelő politizálás egyszer (kivételesen) elnyerte méltó jutalmát…

Az MSZP-ről alkotott kép további „színesítése” már nem köthető Horn Gyula tevékenységéhez, hiszen ő például a Tocsik-botrány kirobbanásakor kétségtelenül gyorsan intézkedett (ami sajnos a későbbiekben már nem vált egyik oldalon sem követendő példává), leváltotta az APV vezérkarát és az azt felügyelő minisztert. De az egy évtized múltán megszületett jogerős ítéletek ellenére jó pár ügyben számos nyugtalanító kérdés maradt a mai napig megválaszolatlanul, a közvélemény túlnyomó többségének véleménye szerint a megszületett rendkívül enyhe bírósági ítéletek sem álltak arányban az elkövetettekkel. A rossz érzést fokozta, hogy az érintett legfőbb szereplők 2010-ig felelős politikai (párttisztség, parlamenti képviselőség), illetve állami vállalati vezetői pozíciókban maradhattak.

Az MSZP újbóli kormányra kerülése első hónapjaiban a D209-es ügy kezelése lehet, hogy napi politikai szempontból nagyon célravezetőnek tűnt, de végérvényesen megszüntette az „átkos múlt” nem fájdalommentes, de mégiscsak valamilyen megnyugvást hozó lezárásának a lehetőségét. A múlt kérdéseit érdemben rendező ügynöktörvény nélkül a titkosszolgálatokat is könnyű a napi politika szolgálatába állítani.

2004-ben megtörtént a belépés az Unióba, ami sok egyéb előnye mellett az egyre növekvő összegű ingyenes támogatásban is megnyilvánult. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a válság kitöréséig szinte korlátlan olcsó hitelfelvételi lehetőséggel is rendelkeztünk, megállapítható, hogy a páratlanul kedvező gazdasági környezetet sem tudta az ország kihasználni. Mert igaz ugyan, hogy az ország lakossága 2006-ban élt a legjobban, de ebben az időszakban kezdődött meg leszakadásunk nemcsak az Unió átlagától, hanem a szomszédjainktól is. Sok egyéb után az MSZP hatékony gazdaságpolitika folytatására való képessége is megkérdőjeleződött.

Az MSZMP-s múltból fennmaradt, Horn Gyula által természetessé tett politikai stílus, a minden felmerülő kérdést az ország hosszú távú érdekeit figyelmen kívül hagyó, személyi és pártpolitikai alkuval megoldani kívánó hozzáállás, amely eleve kizárja a felelősség kérdését, és a gazdaságpolitikai szerencsétlenkedések törvényszerűen vezettek ahhoz, hogy nemcsak a jobboldalon, de nagyon sok ember számára attól balra is az MSZP elfogadhatatlanná vált.

A teljesen megérdemelt 2010-es választási kudarc után egy ideig úgy tűnhetett, megkezdődött – legalábbis személyekben – a megújulás. Két év alatt a biztosan választók körében egyharmaddal nőtt a támogatottság is, ami a DK-val és az LMP-vel együtt 2012 szeptemberében már megközelítette a Fideszét is. Bajnaiék színrelépésével pedig megtörtént a fordulat is, 2012 októberében együtt már 44-40-es nyerésre álltak. Bajnaiék hozták a támogatók felét, akiknek 40 százaléka volt korábban MSZP-szimpatizáns, egyharmaduknak korábban egyáltalán nem volt pártja, egynegyedük pedig más pártra szavazott volna. A lehetőség meglett volna – mivel a kormány továbbra is bőven szolgált támadható intézkedésekkel – az egyes pártok önálló arculatának megőrzésével, szakmai elképzeléseinek kidolgozásával.

Az MSZP nem ezt a taktikát követte. Mint egy, a 2013-as év elején napvilágra került belső anyagban szerepelt, minél előbb bele kell vinni az új mozgalmat egy szövetségbe, aminek következtében az országos hálózattal nem rendelkező mozgalom előbb-utóbb kénytelen lesz elismerni az MSZP dominanciáját, és ezáltal az MSZP továbbra is a baloldal meghatározó ereje maradhat. A gondolat „briliáns” volt (hiszen tökéletesen meg is valósult), csak azzal a kockázattal nem számolt, hogy ezzel éppen a Bajnaiék által hozott támogatók morzsolódnak le, a további újak megszerzéséről nem is beszélve. Vajon ezzel a kockázattal a stratégia miért nem számolt? Miért gondolta azt, hogy a szimpatizánsok úgysem tehetnek mást, mint hogy követik a pártok alkuját? Nem találkoztak már 2010-ben is azzal a véleménnyel, hogy azok, akik 2002-ben és 2006-ban csak Orbán megállítása érdekében szavaztak az MSZP-re, nem fogják – negyedszer is – ezt megtenni?

A „kormányváltó” koalíció előnye már 2012. decemberben elfogyott, és ezután a hátránya fokozatosan nőtt. Az ellenzék összesített támogatottsága az egyévnyi látványos huzakodás eredményeként létrejött közös listás megállapodás után, az együttes indulás ellenére sem változott. És természetesen megérkezett a legrosszabbkor az előre borítékolható botrány, ami nem csak az MSZP-t hozta lehetetlen helyzetbe. Felmerül továbbá az is, nem lett volna mégis indokolt a teljes, eredményt el nem elérő 2010 előtti vezetésnek a parlamenti politizálástól való hátralépése, ha még egy olyan, látszatra semmilyen gyanút nem keltő politikusról is ilyen ügyek derülhetnek ki? Ehhez már csak Hont Andrásnak a HVG.hu-n sok dühödt reakciót kiváltó írása (2014. jan. 9.) konklúzióját érdemes hozzátenni: azért válasszuk az ellenzéket, mert „Ügyetlenebb, ötlettelenebb, bizonytalanabb, szétesettebb, vagyis kisebb a károkozási képessége.” 

Az ellenzék által követett taktikával kapcsolatos aggályaimat 2013-ban kétszer is nyilvánosan, de visszafogottan megfogalmaztam, a botrány után megszületett írásom megjelenését már nem erőltettem, nem kívántam egy éles kritikával az ellenzék esélyeit tovább csökkenteni. Most viszont úgy gondolom, itt a vélemények kimondásának az ideje: az MSZP vagy az alapvető személyi, tartalmi, stílusbeli megújulás útjára lép, vagy elindul az elthürmeresedés útján, amikor a szimpatizánsok kemény magja még sokáig biztosít megélhetést a párt vezetésében és – egyre kisebb számban – a parlamentben.