Gábor Sámuel

a szerző további cikkei

Az ÉS múlt heti számában Tamás Gáspár Miklós egy Népszabadságban megjelent, nem különösebben tartalmas konferenciatudósítás apropóján fejti ki véleményét a mai magyar társadalom „kulturális hanyatlásának” okairól. A szerző a cikkből kiemelt idézetekben nemcsak – hol feltűnő, hol nem feltűnő, hol létező, hol nem létező – stiláris és nyelvi hibákat fedez fel, hanem, miután tendenciózusan félreértelmezi többek kijelentéseit, a kultúrarombolás szándékát is: a tudósításban többször megfogalmazott javaslatot, miszerint minden könyvet lehetőleg akkor kell megpróbálni megismertetni a diákokkal, amikor fogékonyak rá, és el is tudják olvasni, az Antigoné vagy a Légy jó mindhalálig betiltására vonatkozó imperativusként mutatja be. S mindezt csak azért, hogy végül elővezesse tézisét: nem az iskolai tananyaggal van baj, amelyet, többek közt a pedagógusok szerint, az iskolások (s később mutatis mutandis a gimnazisták, egyetemisták, doktoranduszok stb.) nem élveznek, nem értenek és nem tudnak feldolgozni, hanem a diákokkal, az emberekkel, akik viszont „nem maguktól hülyülnek, hanem hülyítik őket”. (Mivel a hülyítés hosszabb ideje zajlik, ezért már most is hülyék, s nem tudják elolvasni a kötelező iskolai olvasmányokat.) A hülyülés elsődleges oka, a főhülyítő a „kommerciális tömegkultúra”, ennek legfőbb fegyvere pedig a média.

Mindezzel persze részben akár egyet is lehet érteni, Magyarországon a média színvonala és a közoktatás állapota is siralmas, ezektől valóban leginkább elhülyülni lehet. De vajon ezért ostorozni kell-e mindazokat, akik ezen szívük szerint változtatnának? Hiszen, ezt mindenki beláthatja, valóban teljesen fölösleges, hogy A kőszívű ember fiai – sajnálattal jelentem, hogy annak idején, amikor az én kötelező olvasmányom volt, nem bírtam elolvasni, mert mérhetetlenül nem érdekelt mindaz, ami a szereplőkkel történik, s vélhetően nem is nagyon értettem – vagy a Kincskereső kisködmön kötelező olvasmány legyen az iskolások olyan korosztálya számára, amelynek többsége nemcsak hogy nem olvassa el, hanem még csak ki sem nyitja a könyvet (már másoktól tudja, hogy olvashatatlan, s ezért meg sem próbálja, netán egyáltalán nem olvas könyveket).

A most éppen Tamás Gáspár Miklós, máskor mások által képviselt kultúrkonzervatív álláspont szerint egyedül a „magaskultúra” (T. G. M. írásában idézőjelben, de pozitív értékkel) hivatott arra, hogy közvetítse „a” kultúrát, a kulturáltságot és a gondolkodni tudást, kivétel nélkül minden magyar állampolgár számára. A „magaskultúra” pedig mindaz, amit az értelmiségi réteg magas színvonalú kulturális terméknek ismer el. A plebs legyen szíves kapaszkodni, mert őt is csak e „magaskultúra” védheti meg a „kommerciális tömegkultúra” aljas médiatámadásai ellen.

Ez a felfogás bizonnyal tarthatatlan – nem működőképes. Elvben lehetséges olyan oktatási rendszer, amelyik kizárólag a „magaskultúrát” próbálja oktatni, csak éppen soha nem valósítható meg: előfeltétele lenne az osztály nélküli társadalom. Nem tudom elképzelni Magyarország olyan irányú fejlődését, amelynek következtében a lakosság minden rétege érteni és élvezni fogja az Antigonét (majd két és félezer évvel ezelőtt, amikor, legalábbis egy közösségen belül, talán mindenki [persze kérdés, hogy mihez képest mindenki] élvezte, az Antigoné a tömegkultúra, nem a magaskultúra része volt [arról már ne is beszéljünk, hogy ez a mindenki vajon mit élvezett, mert közel sem biztos, hogy épp a főszereplők különböző világnézete közt feszülő antinomiát és a hősnő felsőbb, „isteni” törvények melletti kitartását]). A közoktatás alakítóinak épp a társadalmi rétegek különböző szellemi szükségleteinek és színvonalának tudatosítása, az életkori, származási, kulturális, territoriális különbségek figyelembevételének irányába kellene a jelenlegi rendszert elmozdítania. Ahelyett, hogy a kánont próbálná (tetszőleges tartalmú) kerettantervvel bebetonozni, abban a hiszemben, hogy ez védi meg a romlástól a magyart, olyan oktatási rendszert kellene kialakítania s a pedagógusképzést egy olyan oktatói gárda kinevelésére alkalmassá tennie, amelyik kezelni tudja az általános tankötelezettségből adódó (s szinte mindig ignorált) alapvető problémát, s nem próbálja ugyanazt tanítani a budapesti elitiskolákba érkező leendő egyetemi tanároknak, mint a zempléni falvakban élő, analfabéta vagy félanalfabéta világban felnövő cigánygyerekeknek. Persze jó, hogyha van „nemzeti kánon”, de ebben csak olyan művek tudnak bennmaradni, melyeket megfelelő életkorban az iskoláskorú lakosság túlnyomó többsége be tud fogadni. (Ez a szűkülés-szűkítés mindazonáltal nem fenyegeti egy szélesebb „értelmiségi kánon” létét.) Ezen túl az iskolai oktatás célja csak­is a Bildung lehet, amennyiben ez felelős felnőtt állampolgárok képzését jelenti, melynek hathatós módszere azonban minden esetben más és más. Ne mindenki a Bánk bánt olvassa, hanem mindenki azt olvassa, ami őt felvértezi az ellen, hogy a többek közt a médiából (de közel sem csak onnan) áradó hülyeséget és értelmetlenséget készpénznek vegye. Mindenki azt olvassa és azt tanulja, amitől civilizált, a mai európai erkölcsi és kulturális normáknak megfelelő emberré válik, s ami később alkalmassá teszi arra, hogy megtalálja saját helyét a rendkívül zavaros szerveződésű mai magyar (európai) társadalomban.