Gábor György

a szerző további cikkei

Természetesen nem döntőbíróként kívánok hozzászólni Tamás Gáspár Miklós és Fehér Péter disputájához (Mi a szégyenletes?, ÉS, június 21.; Kinek kellene szégyellnie magát?, július 5.), csupán TGM figyelmét szeretném felhívni kettejük vitájának egy cseppet sem mellékes körülményére. Fehér Péter ezt írja: "...az ún. nyugati kultúrában nem gyökerezik mélyen az öngyilkos merényletekkel mennybe jutó hősök hagyománya..." TGM Fehér Péter megjegyzését "alaptalannak" minősíti, s hozzáteszi: "Az önfeláldozó hős és mennyei jutalma minden egyes hagyományos kultúra tulajdonsága, olvasson bele a nagy eposzokba és a Bibliába, nézze meg a ma is sűrűn avatott hősi emlékművek föliratait." Azt, hogy miként lehet a hagyományos kultúrák tulajdonsága az "önfeláldozó hős és mennyei jutalma", talán most hagyjuk. TGM azonban nagyvonalú eleganciával odavetett soraiból kifelejtette (kihagyta?) Fehér Péter mondatából az "öngyilkos merényletekkel" jelzői szerkezetet, s ezt rosszul tette: ez bizony csúsztatás a javából.
Ami a nemzetközi sajtóban is elterjedt öngyilkos merénylet kifejezést illeti, azt hibásnak, bántónak és/vagy indokolatlan eufémizmusnak tartom. Ezek az akciók a szándék és a következmény, valamint az áldozat(ok) felől tekintve alapvetően gyilkos merényletek, melyeknek szigorúan jogi és etikai értelemben csak mellékes, de nem tanulságok nélküli mozzanata, hogy az elkövetéskor a merénylő is elpusztul. Durkheim máig is pontosnak tűnő meghatározása - "öngyilkosságnak nevezünk minden olyan halálesetet, amelyet közvetlenül vagy közvetve magának az áldozatnak valamilyen pozitív vagy negatív aktusa idézett elő, ha tudta, hogy aktusa szükségképpen erre az eredményre vezet" (É. Durkheim: Az öngyilkosság, Bp. 1982. 32.) - elégségesnek látszik ahhoz, hogy leszögezzük: a WTC épületében dolgozó könyvelő, a piacon bevásárló nagymama, a diszkózó tizenéves vagy az iskolabuszon ülő csöppség nem maga idézte elő saját exitusát, s az áldozat az elkövető cselekvésének pillanatában nem tudta, hogy "az aktus" milyen "eredményre vezet". Az európai kultúra alapszövegeinek diszlexiás olvasata vagy egy súlyos szövegértelmezési problémákkal küszködő exegézis kell ahhoz, hogy a másokat feláldozó "öngyilkos merénylőt" felszólítsuk: cseréljen helyet az "önfeláldozó hőssel", mintha a kettő fölcserélhető lenne. A Biblia vagy a nagy eposzok semmilyen mennyei jutalommal nem kecsegtetik azokat, akik bevásárlóközpontok és piacok vásárlóit, kávéházak vendégeit, tehát a civil élet szereplőit valamilyen (bármilyen) ügy, cél vagy eszme érdekében az Istennek (az isteneknek) felajánlott áldozati barmoknak tekintik. (Az áldozat eredeti héber szava a minhá, jelentése adomány, ajándék.)
Ugyanakkor kár volt TGM-nek megemlítenie a Bibliát, a "nyugati", azaz a zsidó-keresztény tradíció egyik fundamentumát. A héber Bibliában a "mártírság", azaz a tanúbizonyság tételének (h. `éd, `édáh, `édút, g. martüria) gyakorlata a jogi procedúrák, a különböző vitás és peres ügyek szükséges és elkerülhetetlen eleme. Legalább két tanú (h. `éd, g. martüsz) egybehangzó vallomására volt szükség egy-egy ítélet meghozatalakor, vádemelés esetén éppen úgy, mint ítéletek kiszabásakor (4Móz 35,30; 5Móz 19,15; 5Móz 17,6; Jer 32,10 stb.), s a hamis tanúságot a mózesi törvények a legszigorúbban büntették (2Móz 23,1; Péld 6,19 stb.). A polgári jogban meghonosodott alapelvet az Újszövetség is átvette (Mk 14,63; Lk 11,48), ám eközben a szó jelentése bővült: a mártírság a Krisztusért való vértanúság értelmével gazdagodott (ApCsel 22,20; 1Pét 4,13; 5,1; Jel 2,13; 17,6), s a tanítványoknak akár életük feláldozása árán is tanúságot kellett tenniük a hirdetett ige mellett (Jn 15,27; 1Jn 4,14; 5,10). Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy üldözni fogják őket (Mt 10,16-19), s az újszövetségi iratok beszámolnak több vértanúhalált szenvedett személyről, így az első keresztény mártírról, Istvánról (ApCsel 6,1-8,1) és a Pergamonból való Antipászról (Jel 2,13). A római birodalom zsidó- és keresztényüldöző politikájának következtében sok zsidó és keresztény vállalta a vértanúhalált. A zsidó mártírok (kiddus ha-sém, jelentése: az isteni név megszentelése) hosszú sorából említsük meg a nevezetes tíz vértanút, köztük Rabbi Akibát, aki a "Semá" (Halljad, Izráel) hitvallomással az ajkán szenvedett szörnyű vértanúhalált vagy a rabbinikus irodalom beszámolóiból ismert Mirjámot és hét fiát, akik a végsőkig hűek maradtak meggyőződésükhöz és őseik hagyományához. A hagiográfia körébe tartozó keresztény vértanúaktákból és szenvedéstörténetekből ugyancsak világos képet alkothatunk Szent Kelementől és Ignatiosztól Jusztinoszon és Ireneuszon át a Szebasztében kivégzett negyven vértanúig mindazokról, akik a válogatott kínzások és elborzasztó kegyetlenségek ellenére is kitartóan őrizték Krisztusba vetett hitüket. A mártírság eszméje felértékelődött, s sokan a vértanúhalált Krisztus követése legteljesebb és legtökéletesebb módjának tekintették. Tertullianus több művet is szentelt a mártírság eszméjének (Ad Martyras - A vértanúkhoz; De fuga in persecutione - A menekülés az üldözés idején), s fennen hangoztatta: "illik, hogy miképp Krisztus életét adta érettünk, így tegyük ezt mi is őérte" (De fuga 12,10). Azonban már Szent Ágoston arra figyelmeztetett, hogy "nem a szenvedés tesz vértanúvá, hanem az ok" (Ep. 89,2), s az élet szentsége iránt elkötelezett zsidó-keresztény hagyomány szelleméhez hűen már a korai kereszténység egymást követő zsinatok határozataiban (orléansi zsinat, 553; bragai zsinat 562; toledói zsinat, 693) éles hangon utasította el a mártíromság után fanatikus elszántsággal vágyakozó öngyilkosokat, a "Sátán mártírjait" (Szent Brúnó), akik "az isteni mű megsemmisítésére" (Lactantius) törekedtek. Ám - és ez a lényeg - a keresztény mártírok sohasem másokat kergettek a halálba, hanem maguk vállalták a császároktól és kivégzőosztagaiktól rájuk kiszabott sorsot.
"Nyugati" történelmünk gondoskodott arról, hogy a későbbi évszázadokban is értesüljünk zsidó és keresztény (keresztyén) mártírokról, vagy tudjunk a muszlim mártírság (saháda) eszméjéről, amelynek történelmi alapját a 680. október 10-én lezajlott s Huszain imám elestével végződött kerbelai ütközet jelentette. De vajon milyen etikai relativizmus, milyen posztmodern maszatolás, milyen, leginkább a rossz lelkiismeretből eredeztethető kompenzációs tudat szükségeltetik ahhoz, hogy a hitüket és vallási meggyőződésüket vállaló, azért mártíromságra is kész vértanúkat egy nyeglén odavetett, felelőtlen félmondatocskában összemossuk azokkal a végletekig fanatizáltakkal, akik fundamentalista meggyőződésüket és perverz Korán-olvasatukat ártatlan és "illetéktelen" százak-ezrek életének kioltásával demonstrálják nap mint nap? Hogy jön ide a Biblia, hogy jönnek ide a "nagy eposzok" vagy a "hősi emlékművek feliratai"? Miért is "mondjuk föl" és "vesszük vissza" a "nyugati" szellem biblikus alapjait s az európai filozófia két és fél ezer éves hagyományát, azt az etikai szellemiséget, amelynek pilléreit - egyebek között - Arisztotelész és Kant rakta le mindazok kedvéért (vagy igazolásául), akiknek fanatikus vallási (ön)felfogása szerint csak a hitetlen féli a halált, s aki "szent" küzdelmében az igaz úton harcolva egy szemvillanás alatt "berobbanthatja" magát a Paradicsomba? A szabadság és személyiség értékrendjének legnemesebb európai hagyománya milyen megfontolás nyomán válhat azonossá a transzcendenshez való ama fanatikus viszonnyal, amely - ha a legmagasabb rendű emberi magatartásnak minősül - az aszkézist állítva a középpontba értelmetlenné és értéktelenné teszi az emberi élet egészét; ahol a "Másikról" való kizárólagos gondolkodást előírt rendeletek, paragrafusok határozzák meg, egy felettes, kötelező állami normatíva (ami persze akár vallási törvényekben, dogmákban vagy ideológiai doktrínákban is testet ölthet), s nem az individuális felismerés, a szabad választás katartikus élménye; ahol egy tan puszta eszközeivé, alkatrészeivé lefokozott alattvalók nem individuumok, hanem valamennyi tettük afféle kamikázetett csupán (a japán eredetű szó azokat a második világháborús harci pilótákat jelöli, akik az ellenséges repülőre szálltak rá, s nem irodaházakban landoltak), hiszen cselekedeteikből hiányzik az erkölcsi cél és a phronészisz, azaz az értelem, a belátás; s ahol a kanti erkölcsi törvény parancsolata "lefordíthatatlan" idegen nyelven való dadogásnak tűnik csupán? Félreértések elkerülése végett: nem az európai történelem apológiájáról van szó, nem annak magasabbrendűségét kívánom bizonygatni (megannyi faji és vallási alapú népirtást, etnikai "tisztogatást" stb. stb. követően ezt nehéz is lenne megtenni), hanem csupán azt állítom, hogy az "öngyilkos merényletek" tradíciója - TGM dodonai sugallatával ellentétben - nem képezi az európai hagyomány részét.
A bibliai hagyományban az eljövendő világ (olám ha-ba) vagy az Isten országa (baszileia) nem topográfiailag körülírható hely, hanem olyan vallási fogalom, amelynek a javaiból való részesedés az Isten által meghatározott erkölcsi normákhoz való igazodás függvénye. Ezekről az erkölcsi normákról pontos fogalmat alkothat a zsidó-keresztény hagyományban élő ember a tízparancsolat alaptörvénye s annak ó- és újszövetségi "kiterjesztése" olvastán. A kegyelem lehet ingyenes, a mennyei jutalom soha. Egy tett önmagában (ha egyáltalán érdemes ilyen laboratóriumi tisztaságról beszélni) erkölcsileg semleges, ám irányulhat jóra és rosszra egyaránt. Az, aki más népek, hitek, vallások és szokások megsemmisítésének "hagyományos" rigmusait skandálja - minősítse bár önnön harcát "önfeláldozó" cselekedetnek -, nem Isten országába szándékszik bejutni, hanem véres emberáldozatok nyomait őrző ösvényen masírozva távoli, ködös vidékek őrjöngő, barbár haduraihoz igyekszik az újabb és újabb szellemi muníció reményében.
Arisztotelész a Nikomakhoszi Ethikában az értelmes és bátor cselekedetről szólva megjegyzi, hogy azok mindig az "erkölcsi jó kedvéért" (1116a) történnek. Tehát ha valaki "avval a veszéllyel száll szembe, amellyel kell, illetőleg attól fél, amitől kell, s aki azért teszi ezt, amiért kell, s úgy teszi, ahogyan kell, s akkor, amikor kell; s aki a biztonság érzésében is ezeket a szempontokat követi, az bátor ember" (1115b). Nem nevezhető bátornak az, aki "fájdalomtól és haragtól hajtva rohan a veszélybe", mindennek "elhatározással és céltudattal" kell párosulnia, hogy igazi bátorságnak mondhassuk. Nincs mértéktelen bátorság, a vállalt veszélynek arányban kell állnia a céllal. Ha a veszély hatalmába kerít, elkápráztat és megbűvöl, értelmetlenné és feleslegessé válik maga a tett.
Minthogy az írás is tett, mindazt, amit Arisztotelész az értelmes és bátor, illetve az értelmetlen és felesleges cselekedetekről elmondott, a publikálásra is teljes mértékben tarthatónak gondolom.