Elmesélt női történetek

VISSZHANG - LI. évfolyam 37. szám, 2007. szeptember 14.

Fontos és frappáns kötet az ÉS 30. számában ismertetett Sós kávé. A recenzens, Gervai András elismerő méltatásával nincs is vitám, "csak" az írás summázata szempontjából is perdöntő kiindulóponttal. Azzal, hogy a bíráló egyetértően idézi a holokauszt korszakából származó, "elmeséletlen női történetek" összegyűjtőjének és közreadójának, Pécsi Katalinnak sommás megállapítását, miszerint a magyar irodalomban - néhány kivételtől eltekintve - hiányoznak a nők írásai, vallomásai a holokausztról, egyáltalán zsidó voltukról. Ehhez Gervai csak annyit fűz hozzá, hogy jó lett volna, ha Ember Mária Hajtűkanyarának legalább egy részlete bekerül a kötetbe.

Észrevételét magam is jogosnak érzem. De szeretném kiegészíteni azzal, hogy aki nyomon követte a magyar irodalomnak a korral és a témával foglalkozó alkotásait, az nemcsak igazságtalannak érzi a kollektív - a női írástudók közösségét is érintő - elmarasztalást, de megkerülhetetlennek a névsor kiegészítését a nők által 1945 óta elmesélt történetek, memoárok, naplók, regények felidézését. Pécsi Katalin érdeme, hogy javarészt "új", valóban elmeséletlen történeteket foglal kötetbe. De ez sem indokolhatja az elődök mellőzését. Az antológia terjedelme, szerkezete nyilván adott volt. De alkalom arra is, hogy kimondjuk: a gyászolók kórusának (korábban elhangzott, ismert vagy megismerhető) női szólama részét alkotja a magyar kaddisnak. És ha nem is éri el Kertész Imre kortárs klasszikussá lett műveinek magasságát, mégis elhallgathatatlan.

Az "Esztertáska" Pécsi Katalin szervezte sorozatában 2002 óta megszólaltatott, emlékidéző szerzők - köztük a kötetben jelen lévő két író (Fenákel Judit és Lángh Júlia), több újságíró, pszichológus, szobrász, kutató és könyvelő - mostanáig elmeséletlen személyes történeteinek értékét nem halványítja, ha szót emelünk az elődök és utódok hiteles és nemegyszer irodalmi értékű beszámolóinak felejtése ellen.

A teljesség igénye nélkül említeném meg azokat a megélt tapasztalatokat őrző, korábban könyv alakban is megjelent vallomásokat, amelyek azt bizonyítják, hogy megszülettek és legalábbis a könyvtárakban hozzáférhetőek azok a művek, amelyek a megkülönböztetés, az üldöztetés, a deportálás és lágerélet poklát női szemmel, érzékenységgel, fájdalommal, lírával, esetenként akár humorral árnyalták, alt és szoprán szólamban gazdagították a gyász és a túlélés hazai kórusát.

A pokolból való szabadulás első évében, éveiben született meg a riporterek pokolbéli tudósítása. Fedor Ágnes, Galló Olga, Izsáky Margit, Ábel Olga, Gáspárné Dávid Margit regénybe, riportba, naplóba foglalt személyes számadása. Vidor Gáborné Auschwitz-dokumentuma, a Háborog a sír rekviem és mementó.

Azután idő előtt érlelte felnőtté a szeretteik elvesztése és a szenvedés próbatétele az árvaságra ítélt költőket, Tóth Juditot, Székely Magdát. Gergely Ágnesnek szinte egész költői és prózai életművén végigvonul az üldöztetés keserves tapasztalata. Megjelenésekor regénysikernek számított a bujkálás kálváriáját nyomon követő A tenger, Fehér Klára személyes történelmi kalandja. Ember Mária ezúttal is jogosan hiányolt, a téma hazai feldolgozásában valóban fordulópontot jelentő Hajtűkanyarával egy évben (1974) jelent meg egy Auschwitzot járt erdélyi magyar író, Földes Mária - monodrámaként is megrendítő - kisregénye, A séta. De a sor ezzel korántsem ér véget. A deportálóvagonból szökni próbáló kevesek közé tartozott a lágerélményeit életrajzába szövő Németi Irén. Máig ismeretlen itthon a bakfisszemmel - és bizarr módon lírai humorral - fogalmazott, pokolbéli élménybeszámoló, a Győrből deportált, évtizedek óta Ausztráliában élő festőművésznő, Eva Quittner Az emlékezés kavicsai című, magyarul csak néhány példányban megjelent, elajándékozott könyve. Évtizedek kellettek a vele egykorú, itthon élő Sárdi Máriának ahhoz, hogy kötetté formálva közre tudja adni hajdani naplóját, ami címébe sűríti a lényeget: Kislány a pokolban.

Különböző korban született, eltérő műfajú, tartalmú - sőt, valljuk be, színvonalú -, számomra emlékezetes vallomásokat idéztem. A Sós kávé antológia ismertetésével egy számban jelent meg egy 1925-ös születésű szerző - Fahidi Éva - a sort folytató, legújabb számadása. De a túlélők, és ezzel együtt az érvényes tanúvallomások száma fogyatkozik. Az utókor jórészt az 1945 óta megszületett, kiadott vallomásokból fog közvetett élményt, örökletes tapasztalatot szerezni egy remélhetően mindörökre túlhaladott valóságból. Önmagunkat, gyerekeinket és a holnapi olvasókat fosztjuk meg az igazság egy szeletétől, ha kirekesztjük a túlélők és gyászolók kórusából a szenvedéseikről, gyászukról mostanáig számot adó lányok, asszonyok hangját.

Hiánylistámat nem vagy nemcsak a témával foglalkozó irodalomtörténész lelkiismerete diktálta, hanem az a meggyőződés, hogy az iskolai, egyetemi holokauszt-oktatásban az eddiginél sokkal nagyobb mértékben és nyomatékkal kell - természetesen a szerzők nemétől függetlenül - szót adnunk a magyar irodalomnak.

Földes Anna

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 42. szám, 2016. október 21.
LX. évfolyam, 35. szám, 2016. szeptember 2.
LVIII. évfolyam, 34. szám, 2014. augusztus 22.
Élet és Irodalom 2024