Sztrájkról

VISSZHANG - LIV. évfolyam 3. szám, 2010. január 22.

Kedves Kovács Zoltán! Legutóbbi vezércikke (Továbbmenet nincs, 2010/2., jan. 15.) nem illik bele a Maga megszokott tárgyilagos, elfogulatlan írásai sorába.

A budapesti sztrájkügyet csupán a BKV-főnökség kontra buszvezetők csatájának láttatja, és kihagyja a harmadik fél, a kétmillió budapesti nézőpontját. Azokét, akik napok óta kínlódnak - tömérdek más bajukra ráadásként -, és nem értik, mit vétettek. Jómagam családilag is a szakszervezeti éthoszra vagyok szocializálódva, ám ennek a sztrájknak a szervezőivel most ellenszenvezem. Mert - Magával ellentétben - szerintem morálisan ők sem állnak magasabb szobortalapzaton, mint a BKV-főnökök.

Ezek a szakszervezeti vezetők végig kussoltak, amikor tavaly ősszel a horribilis mutyizások, lenyúlások, tejelések kiderültek. Hallgattak, hiszen meg voltak véve, a milliókból nekik is jutott. Tagjaik is meg voltak véve a - kétségkívül maguk kivívta - juttatásokkal. A szervezett jog valóban szentség - békeidőkben. De nem élünk békeidőket, válságban élünk. Az érdekvédők Európa-szerte a munkahelyek megőrzésére koncentrálnak, akár átmeneti reálbércsökkentések árán is. Cikke azt is figyelmen kívül hagyja, hogy ez az intézmény közszolgáltatást végez, monopolhelyzetben. Nem lehet ugyanolyan lelkesen drukkolni e szakszervezeteknek, mintha valami gonosz tőkés vagy tőkéscsoport ellen vívnának bérharcot. A BKV nem Kocsis Istváné és társaié, hanem a pestieké, a magyar adófizetőké. Mi tartjuk el, a mi adónkból konszolidálgatják, iszonytató adóssága minket nyom agyon. És nekünk kell az ő pulykapénzükért is a megállókban dideregnünk.

Cikke helyesli, hogy a szakszervezetek most kihasználják a vállalatvezetés iránti népharagot. „Miért ne tennék?", kérdi. Szerintem azért ne, mert ez sanda stratégia. És visszaüt! A népharag egy része máris kezd ellenük irányulni. Sőt, a vétlen nem sztrájkoló szakszervezetiek ellen. A hatos villamos vezetőjének testi épségét őrző-védő ember vigyázza.

Mikor ezt írom (15-én, pénteken), még javában tart a sztrájk. Nem tudom, mi lesz, amikor véget ér, és újra a volán mögé ülnek azok, akik most a tévénézők szeme láttára csocsóznak a sztrájktanyákon. Félek, hogy ők szenvedik majd meg a népharagot, épp ők, akik pedig mégiscsak a vállukon viszik ezt az egész roncs-kócerájt.

A szerző további cikkei

LIV. évfolyam 45. szám, 2010. november 12.
LIV. évfolyam 16. szám, 2010. április 23.
LIII. évfolyam 44. szám, 2009. október 30.
Élet és Irodalom 2024