Az ingyenesség látszata

VISSZHANG - LVII. évfolyam, 7. szám, 2013. február 15.

Az Élet és Irodalom 2013. február 1-jei számában jelent meg Tamás Gáspár Miklós Szolidaritás és kritika című, a 2012 decemberében kezdődött, a felsőoktatással kapcsolatos kormányzati döntések ellen kialakult diákmozgalomról szóló tanulmánya.

TGM a mozgalom legfontosabb célkitűzésének a tandíj eltörlését tartja (és egy lábjegyzetben elmondja, hogy 2008-ban a Fidesz „szociális népszavazását” is támogatta.). Ezt írja: „ha a diákmozgalom nem törekszik az egyetemi tanulmányok teljes ingyenességére, akkor célt téveszt”. Mint más írásaiban, az általa sokat emlegetett közjavak kérdésében most sem teszi világossá, hogy mégis mi a forrásuk az oktatás költségeinek. A magam részéről az ingyenesség látszatát is problematikusnak tartom. Amit látszólag ingyen kapok (ingyen újság, internetes tartalmak, oktatás stb.), azzal kapcsolatban nem lehetnek személyes minőségi elvárásaim (csak közösségiek, de ki dönti el, mi a közösség elvárása?). Ez a minőségromlás és az önkény útja. De az alábbiakban nem ezzel, hanem TGM írásának egy aspektusával foglalkozom.

TGM a tandíj eltörlésének szükségességét a szerzői jog és általában a szellemi tulajdon eltörlésének szükségességéből vezeti le. Írásának első része a szerzői jog rendszere elleni támadásokat és kissé már poros érveket ismétli. Dicséri a Creative Commonst, a copyleftet és mindent, ami csak rombolja a szellemi tulajdon fogalmát egy olyan korban, amelyben a gazdasági fejlődés – a köz gazdagodásának – motorja az egész világon a tudás. Szerinte „a szerzői jog, a szellemi tulajdon értelmetlenné válik”. Ezt abban a lapban írja, amely az interneten is csak közvetlen fizetés vagy előfizetés ellenében olvasható, többek között azért, hogy TGM szerzői jogait is védje.

Meglepő, hogy az emberi jogi ügyekben érzékeny TGM nem látszik tudni arról, hogy Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata szerint „Mindenkinek joga van minden általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.”1 A szerzői jog tehát alapvető emberi jog.

A TGM által pozitív példaként emlegetett szervezetről és mozgalomról, a Creative Commonsról legyen elég annyi, hogy amikor néhány évvel ezelőtt a CISAC (a szerzői jogvédő társaságok világszervezete) párizsi központjában megjelent a szellemi javakhoz való ingyenes hozzáférést hirdető és a Creative Commonst nyilván pénzért képviselő ügyvéd, kiderült, hogy az illető nem más, egy és ugyanaz a személy, mint aki egy nem sokkal korábbi tárgyaláson a Google-t – a világ egyik legnagyobb cégét – képviselte.

A szerzői jog elleni támadások valójában nem a hétköznapi egyéni felhasználóktól, hanem az ellenérdekelt óriáscégektől indulnak ki. Az internetszolgáltatóknak fizetett összegekből vagy a Google reklámbevételeiből például bőven telne jogdíjra is. De az iTunes és a Kindle bebizonyította, hogy az egyéni felhasználók is hajlandók fizetni, ha ezt kényelmesen és tisztességes áron tehetik.

A szerzői jog fogalma a polgári forradalom küszöbén kristályosodott ki. (Először Angliában Defoe, később Franciaországban Beaumarchais kezdeményezésére.) A szerzői jog elismerésével az egyén jogát ismerték el arra, hogy amit szellemével létrehozott, a sajátjának tekintse – és levonták ennek tulajdonjogi következményeit. Azzal összefüggésben pedig, hogy ez a szellemi tulajdon egy individuum tulajdona, megállapították a szerző erkölcsi jogait is (amelyekről már Cervantes is ír a Don Quijote második részének elején, az ő sikerét kihasználó Avellaneda-féle folytatást szapulva).

Érdekelne, mit javasol TGM a zeneszerzőknek, íróknak, általában az alkotóknak? Mégis, miből kellene megélniük? Tudja-e vajon, hogy a fiatal Bach milyen konfliktusba került az őt otthonába befogadó bátyjával, mert, nem lévén szerzői jog, a bátyja még saját öccse elől is eldugta értékes kottáit, és amikor az titokban le merte másolni őket, elkobozta tőle a másolatot is? Ha lett volna szerzői jog, amely nem a konkrét kottát, hanem a szellemi tartalmat védi, akkor Bach bátyjának nem lettek volna ilyen félelmei2. Amíg nem létezett szerzői jog, a művek alig terjedtek. A szerzői jog tehát nem akadálya, hanem elősegítője a szellemi javakhoz való általános hozzáférésnek. Egyben a felhasználót is védi, garanciát nyújtva a minőségi szöveggondozásra, a csorbítatlan műegészre. Akinek volt már dolga lelkes internetes bloggerek által bemásolt vagy hibásan szkennelt irodalmi szövegekkel, az tudja, miről beszélek. Megjegyzem, a minőségi szöveggondozás is komoly munka, amely sok pénzbe kerül. Jelentős részben ez az a hozzáadott érték, amellyel egy kiadó a ma már public domainbe tartozó, szerzői jogi szempontból ingyenes klasszikus szövegek értékéhez hozzájárul. Nagyrészt ezt fizetjük meg, amikor például egy Shakes­peare-kötetet veszünk.

Shakespeare művei egyébként a társulat tulajdonában voltak (Shakes­peare maga is részvényes volt a társulatában), kincsként óvták őket avatatlan szemek elől, és ezért van az, hogy életében csupán az ún. quartók jelentek meg, néhány olyan darab, amelynek súgópéldányát kilopták a színházból. Amikor a Globe leégett, a színészek két dolgot mentettek a tűzből: a méregdrága jelmezeket és a pótolhatatlan Shakes­peare-műveket. Ezeknek volt ugyanis a legnagyobb értékük3. Amióta létezik szerzői jog, a művek nem túl jelentős összeg ellenében akadálytalanul terjednek az egész világon.

TGM ezt írja: „A szerzői jog segítségével ugyan »fölosztható« a szellem, de ez visszaélés, és nem a szellem (gondolat, érzés, kép, »információ«) szubsztanciájára vonatkozik, hanem csak hordozóira, amelyeknek egy része a piac által közvetített forgalmazásra és fogyasztásra alkalmas.” Ha TGM tudná, hogy a szerzői jog (ellentétben az eredeti, szűk
értelemben vett copyrighttal, vagyis a másolási joggal) igenis a szubsztanciára vonatkozik, hiszen éppen a szubsztanciában, vagyis a lényegben lelhető fel a szerző által teremtett sajátságos érték (a könyvből nyilván nem a papír, a CD-ből nem az eldobható diszk az érték), akkor nem írná azt, hogy visszaélés – illetve ő, aki újabban minden tulajdon ellen ágál, talán írná. De ha következetes, legyen szíves ne vegye föl a honoráriumát az Élet és Irodalomnál, különösen a mostani tanulmánya után járót ne. És fizessen a közértben az oszthatatlan szellemmel.

 

 

1 http://www.ohchr.org/EN/UDHR/Pages/Language.aspx?LangID=hng, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 27. § (2)

2 Christoph Wolff: Johann Sebastian Bach – A tudós zeneszerző. Park Könyvkiadó, Budapest, 2009. 65. oldal

3 Stephen Greenblatt: Will in the World. How Shakespeare became Shakespeare. W.W. Norton and Company. New York–London, 2004. 295. oldal

A szerző további cikkei

LIX. évfolyam, 5. szám, 2015. január 30.
L. évfolyam 9. szám, 2006. március 3.
Élet és Irodalom 2024