Endreffy Zoltán

a szerző további cikkei

Historia est magistra vitae: a történelem az élet tanítómestere. Hogy az önismeretnek nélkülözhetetlen feltétele az emlékezés, mégpedig mind egyének, mind pedig közösségek esetében, amilyen egy család, egy nép vagy egyház: ezt közhelynek tarthatnánk, ha nem azt látnánk, hogy vagy egyáltalán nem törődnek az élettörténetükkel, illetve a múltjukkal egyének és közösségek, vagy pedig rózsaszín szemüvegen át nézik, és nem vesznek tudomást dicsőnek nem mondható múltjukról, a tetteikről vagy a velük megtörtént szégyenletes eseményekről. Szomorú példája a múlt iránti közömbösségnek, hogy milyen kevéssé érdekel bennünket, magyarokat az, amit 1944-ben és 1945-ben tettünk, illetve ami történt velünk.

Hazánk történelmének e legsötétebb hónapjaiban a magyar Országgyűlés törvényei alapján magyar emberek ezrei - minisztériumi, városi, járási tisztségviselők, rendőrök, csendőrök, házmesterek, vasutasok, nyilas aktivisták - azon munkálkodtak nagy buzgalommal, hogy több mint félmillió zsidó magyart megfosszanak a vagyonától; munkaszolgálatba kényszerítsék, németországi táborokba szállítsák, vagy egyszerűen a Dunába lőjék őket.

Szégyenletes érdektelenség és közöny övezi a magyar történelemnek ezt a gyászos esztendejét. Akik a magyar holokausztról egyáltalán tudnak, még azoknak a többsége is azt gondolja, hogy ami 1944-45-ben Magyarországon történt, azért nem mi, magyarok vagyunk a felelősek, hanem a németek, mert Németország 1944-ben megszállta Magyarországot. Hogy ez a Németország ma az Európai Unió egyik vezető állama, irigylésre méltó gazdasággal, életszínvonallal, jogállami berendezkedéssel és jóléti rendszerrel: mindez nemcsak a Marshall-segélynek és a demokrácia angolszász intézményei bevezetésének köszönhető. Hanem annak is, hogy a nácizmus bukása után a németek szembenéztek a múltjukkal, és történészektől kezdve közéleti szereplőkön, újságírókon és pedagógusokon keresztül egészen az egyszerű emberekig mind többen és többen feltették maguknak a kérdést, hogy Goethe, Kant és Beethoven nemzetének fiai és leányai hogyan süllyedhettek odáig, hogy a hitleri korszak rémtetteit elkövessék.

Önvizsgálatra serkentő írásában Majsai Tamás (Soá-emlékhely, ÉS, 2004/37.) azt az aggodalmát fogalmazza meg, hogy a Páva utcában ez év áprilisában felavatott Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény nem fogja oly mértékben elősegíteni a múlttal való szembenézést, amennyire lehetséges és szükséges volna. Egy olyan országban, amelynek "lelkiismerete fél évszázadon keresztül ignorálta a Soá nemzeti tragédiájának komolyan vételét", és amely olyannyira rászorulna "a gyászra, az emlékezésre és az önreflexióra, a bánatra, a bűnbánatra és a megbékélés keresésére". Ezzel kapcsolatban fontos gondolatokat fogalmazott meg a Hívő értelmiségiek II. levele: "Nekünk, magyar hívőknek már rég hozzá kellett volna fognunk az önvizsgálathoz. A rendszerváltás egyik vívmányát, a sajtó- és gondolatszabadságot (...) fel kellett volna használnunk, hogy szembenézzünk a múltunkkal, és megvalljuk Isten, önmagunk és embertársaink előtt, hogy miben vétkeztünk mi, hívők is." Ugyanez a levél a Soával kapcsolatban ezeket a kérdéseket veti fel: "Vannak-e még ma is antiszemita előítéletei magukat kereszténynek tekintő embereknek? Feltették-e maguknak keresztény egyházak a kérdést, hogy hogyan járultak hozzá a magyar antiszemitizmus kialakulásához keresztény főpapok, nagy hatású keresztény személyiségek, könyvek és sajtóorgánumok? A francia, a német és más nyugati egyházakhoz hasonlóan nekiláttak-e a magyar keresztény egyházak is a teológiai képzés átalakításának, a teológiai tankönyvek és a hittankönyvek átírásának, hogy eltávolítsanak belőlük minden antijudaizmust és antiszemitizmust?"

Szembenézni elődeink bűneivel, tudatosítani, hogy tovább élnek-e és ha igen, miből táplálkoznak azok a gondolkodásbeli és érzelmi eltévelyedések, vétkek és hibák, amelyek az 1944-45-ös tragédiát előidézték: ez igen nagy és fölöttébb sokrétű feladat. Részt kellene vennie benne politikusoktól és közéleti szereplőktől kezdve társadalomtudósokon, újságírókon és tanárokon át apukákig és anyukákig, öregekig és fiatalokig minél több magyar embernek.

Köln városából néhány éve a múlttal való szembenézésnek egy felettébb érdekes kezdeményezése indult el, az ún. botláskő-projekt. Egy-egy botláskőbe, amelyet a járda aszfaltjában helyeznek el, bele van vésve egy fémlapba egy embernek a neve, aki ott lakott, abban a házban (vagy abban, amelyik azelőtt állt ott), és bele van vésve az életének néhány adata. Miután az illetők nevét, születési évét és sorsát belevésték a tízszer tíz centiméter nagyságú fémlapba, a fémlapot betonba öntik, és kirakják mint "botláskövet". A járda szintjénél egy kicsit magasabbak a kövek, hogy mint igazi "botláskövekbe" tényleg beléjük botoljanak a járókelők, megnézzék őket, és emlékezzenek. De összességükben mégis majdnem láthatatlanok ezek, csak az találja meg őket, aki tud is róluk. A kövek szinte észrevehetetlenek, mint gyakran az emberi sorsok is. És ahány névbe, majdnem ugyanannyi egyforma sorsba botolhatnak bele a német járókelők:

"Itt lakott Kurt Adler. Született 1918-ban. Deportálták 1940-ben. Meghalt Auschwitzban."

Csak egész ritkán olvashatni ilyet: "Deportálták 1940-ben. Túlélte."

A német városokban, például Kölnben, Freiburgban már több mint háromezer "botláskövet" raktak le az elmúlt tíz évben, amióta elindult a "boltláskő-projekt", amelynek az értelméről ezt írta egy német újság: "Hogy emberek millióit elhurcolták és megölték a nemzetiszocializmusban: az erre való emlékezésnek a köztérben is meg kell jelennie - a köznapi életben kell belebotlania minden embernek az 1933 és 1945 közti szörnyű német történelembe."

Az emlékezésnek ez a formája azért érdekes, mert a kövek "ércnél maradandóbb" módon tartják elevenen az egykor Németországban élt zsidók emlékét és történetüket. Ami felettébb fontos, mert csak az emlékezés akadályozhatja meg, hogy ismét megtörténhessen az, ami megtörtént. Csak így lesz neve a sok-sok meggyilkolt áldozatnak.

Érdekes vonása ennek a művészeti akciónak az érintkezés is. A fémlapokat nemcsak nézni kell, hanem rájuk is kell lépni. Sokan persze vonakodnak attól, hogy még meg is tapossák ezeket a sorsokat. De mégis meg kell tenniük, mert csak akkor fénylenek a lapok, ha taposnak rajtuk. Ami az egyik célja is ennek az akciónak: hogy ragyogjanak a nevek, legyenek szembeszökők, hívják fel magukra a figyelmet. Ha nem lépnek rájuk, nem érintkeznek velük, akkor a "botláskövekbe" helyezett emlékeztető lapok és az általuk megelevenített emberi sorsok elhalványulnak.

Endreffy Zoltán