A létező magyar politikai költészetről

VISSZHANG - LV. évfolyam 48. szám, 2011. december 2.
Két jeles kritikus, Bán Zoltán András és Radnóti Sándor közzétette magánlevélváltás-sorozatát a magyar politikai költészet hiányáról és annak általuk feltételezett okairól (A magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/46., nov. 18.), nyilván azért, mert eszmecseréjüket közérdekűnek, a köz számára is tanulságosnak vélte. Sőt, vállaltan felhívó szándékkal tették közzé, „fölszólítással" (miért nincs?, legyen már politikai költészet!), amely, ha nem is egyes alkotókhoz szól, a magyar irodalom egészére irányul: „A fölszólításnak, megszólításnak nincs alanya, csak tárgya - a magyar irodalom, irodalmi világ, irodalmi élet. (R. S.)" Ez esetben talán nem tűnik otromba okvetetlenkedésnek egy kívülről, de mégiscsak az irodalom világán belülről érkező hozzászólás.
A levélváltás kezdeményezője és végső üzenetének megfogalmazója, Radnóti Sándor abból indul ki, hogy „Az utolsó nagy magyar politikai költő Petri György volt", de már ő is csak „szabályt erősítő kivételként működött", de vajon mitől is „sorvadt el ez a nagy magyar hagyomány?" Három létező okot említ meg (a Rákosi-korszak kényszere, Kádár-kori alku, a politikai akaratképzés teljes szabadsága miatti fölöslegessé válás), de, furcsa módon, a talán legfontosabbról hallgat (Bán Zoltán András is csak szőrmentén utal rá később, a közeg ellenségességét emlegetve), arról a magyar irodalom világán belül az elmúlt három évtizedben uralkodóvá váló direktíváról, hogy ne mondjam, paradigmáról, amely szerint az irodalom maradjon csak irodalom, legyen csak esztétikum, de közéleti-politikai kérdésekkel ne foglalkozzon, arról, amely szembeállította az irodalom szövegszerűségét és világszerűségét, nyelviségét és referencialitását, szabadságelvűségét és közösségelvűségét stb. S amely a fentiek szellemében következetesen igyekezett kirekeszteni a magyar irodalom általa preferált fogalmából, kánonjából azokat az írókat, akik folytatni látszottak a magyar irodalom nagy hagyományú közösségi feladatvállalását, illetve azokat a műveket, amelyek a korabeli aktuális valóságra vonatkoztatható közösségi, nemzeti, politikai jelentéstartalmakkal bírtak. A priori anakronisztikusnak, parlagiasnak, mucsainak, tehát értéktelennek tekintve ezeket a szerzőket és műveket. Jó, legyen, maradjunk abban, hogy legalábbis azokat, akik s amelyek eltértek saját valóságképétől, netán szemben álltak politikai értékrendjével. (Ez a későbbiekben is fontos lesz még.)
Mindez (a 3+1 ok) azonban, az én véleményem, pontosabban olvasmányélményeim szerint, jóllehet valóban nehezítette és nehezíti mindmáig az értékes magyar közéleti, politikai költészet születését és érvényesülését, mégsem eredményezte újabb kori hiányát. Radnóti ugyan egy fölényes ítélettel ezúttal is negligálja például az egykori „urbánus-népi vita népi oldalá"-nak maradékát, illetve annak politikai líráját is, mondván a magyar sorskérdések felvállalásának „megfelelő magasrendű műalkotások - mondjuk egy új Puszták népe - most valahogy nem jutnak eszembe". Erre csak azt mondhatom, hogy ez bizony elég szomorú, de az már egyenesen meghökkentő, hogy a jeles esztétának a politikai költészetről gondolkodva, „a népi oldal" kapcsán, a Puszták népe jut eszébe, nem különben, hogy a következő mondatban már Csurka István színházi pályázatát citálja elő. Egy csipetnyivel méltányosabb Bán Zoltán András, aki a levélváltás-sorozat egy későbbi pontján azt írja: „De Váci Mihályon és a levitézlett tűz-táncosokon kívül volt azért politikai költészet, ha dugáruként is Illyés pár versét hozom fel példának". És hozza is becsülettel, kár, hogy előtte Juhász Ferenc mellett Nagy Lászlót is Aczél-kedvenc, „nagy magyar kozmonauta"-ként jellemzi. Természetesen Nagy László költészete is számtalan kritikával illethető, de ez az egyébként szellemes és Juhász későbbi lírájára részben helyt is álló leírás Nagy László esetében nem csupán igazságtalan és irodalomtörténetileg téves. Megfeledkezik arról ugyanis, hogy bár látomásos, metaforikus költészetében a gazdag hagyományrétegek és a modern lét kihívásait szintetizáló egyetemességre törekedett (a József Attila-i, bartóki mindenség-igény igézetében), az irodalmat és az írót ugyanakkor mindig értékkereső, értéktanúsító, értékállító „megítélő hatalom"-nak is tekintette. Nem véletlenül tetszett neki Ady Endre ostora, és nem véletlen, hogy költészete sokak számára évtizedeken keresztül szellemi-erkölcsi erőforrásként szolgált a létező hatalommal szemben. Az országos pusztítást számtalanszor számba vevő, azt a maga metaforikus módján számtalanszor leíró versei egy részét politikai ellenbeszédként is olvasták, mert olvashatták, mint ahogy olyan költőtársaiét, részben követőiét is, mint például Utassy József, Csoóri Sándor, Ratkó József, Buda Ferenc, Nagy Gáspár. Jóllehet nem direkt és aktuálpolitikai jellegű versezeteket írtak (ez az erényük is éppen), de ha a magyar politikai költészet közelmúltját és jelenét (mivel a rendszerváltoztatás utáni világról is éppúgy van versben is érvényes mondanivalójuk, mint a korábbiról) akarjuk számba venni, akkor nem feledkezhetünk meg róluk. Mint ahogy azokról a határainkon túl (főként Erdélyben) élő lírikusokról sem, akik, például Székely János, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Farkas Árpád, Király László, Szőcs Géza, Markó Béla, Vári Fábián László a kisebbségi létkérdésekkel való szembesülés során, hol áttételesebben, hol közvetlenebbül, de esztétikailag és politikailag egyaránt hiteles költői tiltakozásokat fogalmaztak meg a személyes és a közösségi egzisztenciát fenyegető hatalommal szemben.
Ebből a galériából hadd emeljem ki most csupán Nagy Gáspárt, mivel az ő költészetét is hangsúlyosan formáló közösségi felelősségvállalás és közéleti elkötelezettség (pályája kezdetétől „a lefokozott szívűeknek" akart „szabadítót mondani") „szabadrab" verseiben már közvetlen politizálással, nyílt szókimondással is társult. Vallotta, és személyesen be is bizonyította, hogy „egy élére állított vers sokat tehet". A rendszerváltoztatás előkészítésében is nagy jelentőségre szert tett, emlékezetes versei (lásd például Kibiztosított beszéd című 1987-es kötet darabjait és az abból szükségszerűen kimaradt, korábban a közzétevő folyóiratokat s a magyar szellemi, politikai életet megrengető Öröknyár: elmúltam 9 éves, A Fiú naplójából című verseket) ráadásul már az ún. első és második nyilvánosság közötti átjárhatóságot is megmutatták. Az ő költészete nemcsak a szabadságelvűség és közösségelvűség, erkölcs és esztétikum szoros összetartozását bizonyítja fényesen, de Radnóti Sándornak azt a remek és egészen újszerű felismerését is, hogy „a modern művészetnek nincsenek tartalmi és eszmei korlátai. (...) Minden anyagból lehet nagy művészetet csinálni", vagy a Bán Zoltán Andrásét: „a politika nem más, mint a történelem érzéki-mindennapi megélése". Ennek ellenére egyikőjük sem látszik ismerni, elismerni Nagy Gáspárt politikai költőként (miközben a politikai költészet nyomait kutatva B. Z. A. már a beatköltészettől a Bródy-, Bereményi-dalszövegeken át a nyolcvanas évek újhullámos, underground együtteseinek szövegvilágáig is eljut). Ami a fentieken túl még azért is furcsa, mert Nagy Gáspár ráadásul azok közé tartozott, akik a rendszerváltozást követően következetesen meg-megfogalmazták véleményüket közéleti-politikai versekben is az új világ hazugságairól, árulásairól, félelmeiről, közösségi felelőtlenségeiről, erkölcsi nihilizmusáról stb. (Békebeli kannibálok, Fölös ébrenlétem, Magyar abszurd, A mai bátrak, Árulások évada, Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz stb.).
Két racionális okát látom Nagy Gáspár és említett költőtársai versei elhallgatásának. Egyrészt azt, hogy így Petri György az „utolsó nagy magyar politikai költő"-nek látható, s a még mellette kiemelt Eörsi István jelentősége is megnő (miközben maguk a levelezőtársak is elismerik, hogy költőként, hát, bizony, bizony...). Pedig, véleményem szerint, Petri költészetének líratörténeti és politikatörténeti szerepe attól még megmarad, ha nem egyedül állítjuk az elmúlt évtizedek magyar politikai költészetének piedesztáljára. Arról nem is szólva, hogy ő magát nem tartotta politikai költőnek („politikai költő soha nem voltam"), a politikai versei többségének időtállósága iránti kételyek (részben éppen a versek alkalmisága, ötletszerűségei, esetlegességei miatt) pedig valóban indokoltak. (Lásd Károlyi Csaba [A Petri-mítosz vége, 2008/1., jan. 4.] állításait e lap hasábjain a három évvel ezelőtti vitában!) S ha valóban olyan nemzeti költő lenne, mint Petőfi és Ady (ahogy B. Z. A. állítja, szerintem inkább a nemzet egyik fontos költője), akkor tudnunk kellene olyan verseket (ráadásául politikai verseket) sorolni tőle, amelyek éppolyan mélyen beivódtak a nemzet tudatába, emlékezetébe (vagy amelyektől ez egyáltalán elvárható lenne), mint Petőfi, Ady versei...
A fentebb említettek negligálásának másik oka, még a magyar politikai költészet világából is, az lehet, hogy így valóban úgy tűnhet, mintha hiányozna a mai politikai líra - s ezért is kaphat a valódi jelentőségénél nagyobb figyelmet Kemény István szomorú, személyes vallomásverse (Búcsúlevél) és Térey János inkább indulatos válaszverse (Magyar közöny). Pedig nemcsak amiatt nem hiányzik, mert az általam említettek is léteznek és alkotnak, hanem, mert sokan mások is, ha szintúgy alkalmilag (mint Keményék), de írtak, írnak politikai(nak minősülő) verseket. Például Spiró György Jönnek című verséről éppúgy kár lenne megfeledkezni ebben az összefüggésben, mint Szilágyi Ákos politikus verseiről, például a Szittya-szótyárról, vagy Orbán Ottó verseiről, legalább a legújabb keletű „Édes hazám"-ozás valószínű forrásául szolgáló Édes hazámról, esetleg KAF Saltus Hungaricusáról. De Háy János Tiborc-reppje és a Magyar meséje is figyelemre méltó alkotás, mint ahogy Kiss Judit Ágnes nemrég publikált Két magyaros nótája is. Ez utóbbi párvers ritka példája annak, amikor az alkotó a magyar politikai világ különböző, egymással éppen szemben álló szélsőségeit verseli meg (Háy említett versei is ehhez közelítenek). Napjaink politikai verseit általában azonban inkább a szerző határozott személyes politikai értékválasztásai íratják, s többnyire még csak nem is a fennálló hatalmat (hanem csupán a másik tábort) bíráló oppozíciós szándékkal, tartalommal, így a végletesen megosztott politikai, szellemi, irodalmi életben ma már, még inkább, mint korábban, törvényszerű, hogy csak a hasonló értékrendűek tetszését képesek elnyerni vagy legalábbis azok figyelmét felkelteni - a versek esztétikai értékeitől függetlenül. Így járt a fent említett versek többsége is, de az előző parlamenti ciklusok idején írott Döbrentei Kornél-versek befogadói köre is nyilván viszonylag szűkre korlátozódott, mint ahogy Csontos János Egy mondat a hazugságról című, az őszödi beszéd hatására írott Illyés-parafrázisát sem igen adták kézről kézre és tematizálták a korabeli balliberális fórumokon. De Péntek Imre 2009-es Félrebeszéd című kötetének szarkasztikus politikai verseit vagy a fiatalabb generációkhoz tartozó Nagy Gábor 2011-es kötetének (Angyalaid mind repülni tudnak) a magyarság hagyományos sors- és létkérdéseit aktuális vonatkozásokkal telítő politikai verseit sem. És nyilván így fognak járni azok a Radnótiék által hiányolt, a jelenlegi kormányzati politikát támadó, előbb-utóbb majd csak megszülető versek is. Nehéz ezért a mai politikai lírát úgy általában igenelni, kedvelni, főként, ha szerzője aktuálpolitikai esetlegességekben benne ragadva kísérletet sem tesz a szellem emberéhez, az írástudói felelősséghez méltó általánosabb érvényű igazságok keresésére és felmutatására, s ha csak akkor jut eszébe a költői szabadságharc szükségessége, amikor nem az „övéi" gyakorolják a hatalmat.
Ha van itt aggódnivaló, akkor tehát nem azért, mert hiányozna az elmúlt évtizedek vagy napjaink irodalmából a politikai költészet, hanem esetleg azért, mert a létező közéleti-politikai líra, a nagy magyar hagyományoktól eltérően napjainkban már nem képes a nemzettudat erősítéséhez, a reális nemzeti önismeret gazdagításához, elmélyítéséhez, a nemzet nagy kérdésekben szükséges egységének megteremtéséhez hozzájárulni. S akkor még kevésbé, ha egyes részeiről lemondunk, ha csak a saját politikai értékrendünkhöz közel álló létjogosultságát ismerjük el, ha a kritikusok, irodalomtörténészek még a magyar irodalom egészét tárgyul választó diskurzus során is valamiféle harci logikát érvényesítenek.
Még számos kérdésben cáfolhatnám a levelezőpartnerek további meghökkentő állításait, például, hogy ne lennének szép számmal („nem sok ilyet láttunk") bátran politizáló, a nyílt közéletiség húrjait pengető színházaink (nemrég egy tanulmányt is írtam az ilyen kortárs darabokról, melyeket színházaink be is mutattak természetesen). Vagy, hogy irodalmunk elpackázta volna \'56 emlékezetét (Déry Tibor egynémely novellájától, az Emlékiratok könyve idevonatkozó fejezetétől, a Térey-Papp-drámától eltekintve), hosszan sorolva azokat a remek műveket, amelyek méltó emléket állítottak 1956-nak. Igyekeztem azonban a tárgynál maradva nem követni B. Z. A. és R. S. csapongásait, műfajváltásait, nehogy visszaéljek a hozzászólás lehetőségével és az olvasó türelmével.
A szerző további cikkei

LVIII. évfolyam, 42. szám, 2014. október 17.
LVII. évfolyam, 28. szám, 2013. július 12.
LI. évfolyam 15. szám, 2007. április 13.
Élet és Irodalom 2024