Koraszülött és rizikós

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 35. szám, 2015. augusztus 28.

Rendkívüli makrogazdasági, pénzügyi és nemzetközi tapasztalatai miatt Bokros Lajosra mindig oda kell figyelni. Különösen így van ez, ha olyan léptékű gazdasági válságkezelésről van szó, mint amilyen ma Görögországé. A nevéhez kötődő és elhíresült Bokros-csomag a Horn-kormány alatt szervesen kombinálta a rövid távú, egyensúlyjavító nadrágszíj-megszorítást a gazdasági növekedést középtávon serkentő szerkezeti reformokkal. A „Bokros-csomag” átvitt értelemben is használt lexikon-szócikké lényegült át. Ilyen háttérrel, ha valakinek, Bokrosnak hangsúlyosan meg kellett szólalnia a katarzishoz közeledő görög dráma és az azzal összefüggő európai kérdések, jelesül az euró, ügyében. Annál is inkább, mivel a hazai politikai palettán sok hamis nézet van forgalomban a görög válsággal kapcsolatban. Különösen a baloldalon, még Sziriza-apologéták is megjelentek, akik szerint gyakorlatilag az Európai Unió döntötte be Görögországot.  

Az ÉS-ben közölt nagy lélegzetű írása (Az euró mint társadalmi és kulturális vállalkozás II., 2015/32., aug. 7.) páratlanul – szinte Max Weber-ien – átfogó társadalmi/kulturális kontextusba helyezi az európai nemzeti válságkezeléseket, amelyek szerinte alapvetően jó eredményeket hoztak az EU-periféria olyan országaiban, mint Spanyolország, Portugália és Írország (hozzátenném Lettországot is). Ezekben – egy ideáltipikus Bokros-csomagnak megfelelően – a kényszerű rövid távú megszorító intézkedések harmonikusan ötvöződtek a távlatosabb szerkezeti reformokkal. Görögország látványos kudarcát ezekkel az országokkal szemben olyan tágan értelmezett „kulturális” tényezőkkel magyarázza, mint a görög politikai osztály kormányhatalmi és szélsőjobboldali részének alacsony szakmai intelligenciája („nem értik”, hogy a valós gazdasági alternatíva a „megszorítások vagy államcsőd”), a populista demagógiája és a választók megtévesztésére építő politikai kultúra (a Sziriza-kormány „híján van az elemi politikai kultúrának”) és az elégtelen nemzetközi tárgyalási kultúra („teljes hiány” a jelenlegi kormány „viselkedéskultúrájában”).

Nem nehéz ezzel a mélyen elmarasztaló, sarkos kritikával egyetérteni, bár hozzátenném, hogy az sokkal jobban illik a jelenlegi szélsőbal kormányra, mint az előző kormányokra, amelyekben tapasztalt és nemzetközileg is jegyzett szakemberek is szerepeltek, akiket aligha lehet közgazdasági és pénzügyi kulturálatlansággal illetni. Sajnos azonban – Harvard- vagy Yale-végzettség ide-oda – már hosszú ideje az uralkodó politikai osztályok a korrupt üzleti elit (Bokros oligarchiáról, kiváltságos csoportokról beszél) és a választásnyerő, túlosztogató politikai populizmus rabjaivá váltak. Talán egész Európában legkirívóbb módon Görögország szinte minden társadalmi szinten egyre inkább a járadékosok országává vált. Egy koraszülött jóléti társadalom alakult ki, megfejelve azt egy túlhizlalt állammal. Voltak évek, amikor Görögország „túlfogyasztása” (hazai termelés mínusz fogyasztás) a GDP közel egyötödét is elérte, amely párját ritkítóan magas arány Európában. Ezt a járadékosi „kultúrát” az egymást követő görög kormányok a nemzetközi porondra is kivitték, ahol az utóbbi fél évtizedben egyik mega-mentőcsomag követte a másikat. Ezzel összefüggésben Bokros nem szól az EU és az európai pénzügyi körök nyilvánvaló felelősségéről, az igen nagyvonalú válságkezelésről, különösen a 2010-es első, kritikusan fontos óriás-mentőcsomaggal kapcsolatban, ahol a hitelezők önérdeke egyértelműen domináns volt. Két marokkal szórták a pénzt a feneketlen hordóba. Brüsszel jórészt elnéző volt a stabilitási paktumban rögzített szabályok görög részről való be nem tartásával kapcsolatban. Milyen válságkezelés az, amely még 2013-ban is 12,3 százalékos állami költségvetési hiányt engedett meg? Erről szívesen megfeledkeznek itthon is azok a politikai elemzők, akik a görögökre kiszabott megszorításokat mértéktelennek és minden bajok okozójának állítják be, figyelmen kívül hagyva azt, hogy mindez egy tékozlóan magas költségvetési szinthez képest következett be.

Bokros a görög válságból a kiutat – hasonlóan a már említett, sikeresnek vélt perifériás válságmodellhez – a megszorítások és a szerkezeti reformok jó kombinációjában látja, említést nem téve (mivel bizonyára nem kvadrál a modellel) a sokak (köztük az IMF) által elkerülhetetlennek tartott adósságcsökkentésről. A most tető alá hozott harmadik mentőcsomaggal Görögország jövőbeli adósságpályáját én is fenntarthatatlannak vélem. A GDP kétszeresét kitevő adósság törlesztéséhez szükséges hatalmas nettó exportot képtelen egy nagyon fejletlen exportbázissal rendelkező ország produkálni, még a külső feltételek (kereslet, versenyképesség stb.) álomszerűen kedvező, ám nagyon valószínűtlen együttállása esetén is. Az adósságkönnyítés a kamatszint és a futamidők tekintetében az abszolút minimumot jelenti, de szerintem elkerülhetetlen lesz egy jelentős adósságelengedés is, ezáltal részben elismerve az EU és a nyugat-európai pénzcsoportok „bűnrészességét” a mértéktelen adóssághalmaz kialakulásában.

Amennyire alapvetően egyetértek a szerzőnek a görög helyzetről adott széles tablójú kulturális elemzésével, annyira nem osztom az euróval kapcsolatos derűlátását, legkevésbé azt, hogy az „euró változatlanul fennen ragyog”. Úgy érzem, hogy Magyarországon sokan az euró iránt egyfajta bálványimádatot mutatnak, és de facto ideológiai terméknek tekintik azt. Azt is hallottam már, hogy az euró értékközösséget jelent, és ezért kell ahhoz minél előbb csatlakozni. Úgy tűnik, hogy az eurót az egyébként pragmatista Bokros is a weberi értékracionalitás alapján fogja fel, mintha annak valamilyen belső ön-értéke lenne. Az EU valóban egy értékközösség, az euró (és annak zónája) azonban nem más, mint az egyik pénzpiaci eszköz a jövőbeli teljes európai gazdasági és pénzügyi unió eléréséhez. Ráadásul nem kell bálványozni, mert az EU integrációs evolúciójának jelenlegi szakaszában az euró meglehetősen tökéletlen közös valuta, amely a várt konvergencia helyett divergenciát hozott az eurótérségbe.

Az utóbbi hónapokban több jelentős amerikai lapban (New York Times, Washington Post, Wall Street Journal) és a Népszabadságban (július 18. és augusztus 11.) fejtettem ki, hogy az EU mostani közbenső fejlődési szakaszában – tehát igen fejletlen monetáris és fiskális koordináció mellett és fényévnyire a teljes pénzügyi uniótól, azaz a költségvetési és bankintegrációtól – az euró viszonylag kevés előnyt nyújt, viszont elhamarkodott bevezetése (amelyre több országban sor került, jelesül Görögországban) jelentős károkat okozhat. Az EU jelenlegi szakaszában az integrációs előnyök túlnyomórészt nem a közös valutából származnak, hanem a hagyományos kereskedelmi korlátok eltávolításából, a vámunió­ból és a közös piacból, az áruk, szolgáltatások, munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából. Mivel – kimutathatóan – az integrációs hasznok javarésze nem az euróból ered, nincs ok attól tartani, hogy az euróövezet esetleges szétesése az EU létét is kockáztatná. Amikor Merkel asszony azt mondja, „ha bukik az euró, bukik az EU”, akkor a hétköznapi taktikus politikus beszél belőle, ráadásul abból az országból, amelyik eddig – a korábban nem várt módon – messze a legnagyobb hasznot húzta az euróból.

Az egységes valutának általában két nagy előnyt tulajdonít a regionális integrációk szakirodalma: a valutaárfolyam-kockázat megszűnését, valamint a közösségi identitás és összetartás politikai előnyét. Ami az elsőt illeti, az euró csak a felszínen szüntette meg a valutaunión belüli árfolyamkockázatot. Bár az eurózónán belül értelemszerűen nincsenek nominális árfolyamok, ám – a számottevő fejlettségbeli és makrogazdasági különbségek következtében – a tagországok között jelentős differenciák keletkezhetnek az euró reálárfolyamában, azaz a nemzeti inflációs rátával korrigált árfolyamban. Ha Görögországban az infláció jóval magasabb, mint Németországban, akkor ott az euró reálértékben felértékelődik, rontva ezzel az ország külpiaci versenyképességét. Sajnos erre a felszín alatti árfolyammozgásra – amely az egyik oka az euróövezet jelenlegi krízisének és a „görög tragédiának” is – Lámfalussy András és munkatársai nem fordítottak kellő figyelmet az Európai Monetáris Intézetben, amikor az eurót kitervelték a kilencvenes évek második felében. Nem számoltak azzal, hogy a valutaunió fejlett északi és periferikus déli részei közötti hatalmas gazdasági különbségek a nemzeti jövedelem előállításához szükséges bérköltségekben – és emiatt a nemzeti inflációs rátákban – olyan nagy eltéréséket eredményeznek, amelyek az egyes országokban az euró reálárfolyamát széles sávban kimozdíthatják az egyensúlyi helyzetből. Az övezeten belüli ideálisan azonos reálárfolyam a monetáris unió mellett fiskális uniót (azaz lényegében közös költségvetést) is megkövetelne, amelytől még nagyon távol vannak az eurós országok.

A lebegő nemzeti árfolyamrendszerrel szemben az euró rendszerhibája az önmagát automatikusan javító árfolyam-mechanizmus úgyszólván teljes hiánya. Az EU két szuperexportőrjének, Németországnak és Hollandiának, tartósan egetverő kereskedelmi és fizetésimérleg-többlete lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót váltana ki az euró nominális árfolyamában. Az euróövezet legnagyobb ellentmondása az, hogy miközben az euró kifelé rugalmas lebegő árfolyammal rendelkezik, befelé úgy működik, mintha mindent egy kaptafára húztak volna, nem törődve a valutaklubban tömörült 19 ország közötti igen számottevő gazdasági különbséggel, kezdve az indulófeltételekkel. Különösen az olyan fejletlenebb és kevésbé versenyképes országok számára, mint Görögország a közös valuta – jelenlegi formájában – valóságos kényszerzubbonyt és csapdát jelent. Sajnos az újonnan elfogadott harmadik görög mentőcsomag semmit nem változtat ezen a kedvezőtlen alaphelyzeten, ezért szinte borítékolható a modern görög dráma következő felvonása, sőt Görögország elkerülhetetlen kiválása az euróövezetből.

És mi van a politikai haszonnal? Az euróval mint az európai politikai identitás jelképével. Talán ez az euró legnyilvánvalóbb pozitív hozama. Úgy, mint hajdan a Monarchiában, ahol a korona mint közös valuta – annak ellenére, hogy komoly gyengeségei miatt nálunk „sánta valutának” is hívták – a birodalom egyik egységjelképévé vált. A nagy kérdés az, hogy érdemes-e ezért a jórészt szimbolikus előnyért olyan periferikus nemzeteknek, mint Görögország – mert ők az áldozatok – ilyen magas árat fizetni.

Igen találóan Bokros Lajos azzal zárja írását, hogy „Az euró társadalmi és kulturális vállalkozás”. Ráadásul egy törékeny pénzügyi termék is, telis-tele kockázatokkal. De hát nincs igazi vállalkozás rizikó nélkül.

 

(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza és jelenlegi főtanácsadója )

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 12. szám, 2024. március 22.
LXVIII. évfolyam, 10. szám, 2024. március 8.
LXVIII. évfolyam, 6. szám, 2024. február 9.
Élet és Irodalom 2024