A ligetről

VISSZHANG - LX. évfolyam, 21. szám, 2016. május 27.

Mostanság, amikor az építészet legnagyobb elismerése az, ha plázautcákat neveznek el nagyjairól, nem ideális a háztervezők állapota György Péter modernista múzeumkoncepciójának kibontakoztatásához.

A közelmúlt építészete – a szocialista realizmus intermezzóját leszámítva – ritkán került a politika érdeklődési körébe. A ligetprojekt ilyen szempontból újdonságnak számít, nem is érte felkészülten az építészeket. A szakma jó néhány jeles képviselője is gondolkodás nélkül lépett ki az ismeretlen fénykörbe. A közelmúltban megjelent György Péter-írás (A múzeumi rendszer szétesése, ÉS, 2016/19., máj. 6.) szinte csak a hagyományos muzeológia végnapjaival foglalkozik. Valójában kortesbeszédet olvashatunk a Városliget további beépítése mellett. Az írás ugyanis a tervezett múzeumi negyed helyszínét evidenciaként kezeli. György Péter azon kevés értelmiségi egyike, aki otthonosan mozog a kortárs építészet, a többség számára érdektelen vagy megközelíthetetlen világában. Kár, hogy az építészet origója, a hely megkérdőjelezhetetlenül jelenik meg az ő írásában is.

A Városliget, noha a földrész egyik első közparkja volt, már nem a régi – nagy, közepesen elhanyagolt fás terület. Szélei mentén jelentős autó- és vasúti forgalom teszi egyre élhetetlenebbé legalábbis a peremét. Az a furcsa szokás, hogy időnként teleépítik (millenniumi kiállítás, Budapesti Nemzetközi Vásárok), ugyan megszakadt, de talán pont ezért is maradt magára. Vajon ezért nem gondolkodik más helyszínben a szerző?

A ligetben ma is állnak épületek. Az Olof Palme-ház vagy a millenniumi időkből itt maradt pavilontorzó, a Közlekedési Múzeum még újnak sem mondható. Ezek a házak azonban vagy kicsik, vagy a park széléből harapnak ki (amúgy nem túl illendő módon) egy-egy falatot, mint a másik két múzeum-kiállítóhely is. Senki nem lepődhet meg azon, ha egy politikust ez az építésjogi problémákat alig okozó (értsd: védtelen) hely további beépítésre sarkallja. A probléma gyökere az, hogy a beépítési határ (az eddig, és ne tovább) nehezen definiálható. A kezdeti öt épület pusztán a miniszterelnök úr jóvoltából csappant meg. Bármikor jöhetnek azonban újabb politikusok és újabb házak, mint ahogy azóta már bejelentkezett a Vágó testvérek tervezte hajdani Városligeti Színkör is. Még lesz egy 40 m magas biodóm, aztán egy... Végül elérhetünk egy olyan állapotot, amely már az új helyzetet veszi alapul. Elég gyorsan el tudna így illanni a liget, s lenne belőle egy zöldbe ágyazott intézményterület.

A ligetben ma minden ház (még a kis Pántlika bisztró is) nagy egóval rendelkező, erős kisugárzású épület. A fák dolga az, hogy e folyton csaholó kutyákat távol tartsa egymástól. A tervpályázatok győztes munkái (és ez a zsűriken múlott!) éppen ilyenek lettek – a környezetbe illeszkedést hírből sem ismerő, csak magukkal foglalkozó, hatalmas aurájú, a XIX. századi múzeumeszményt kortárs dekorral megjelenítő alkotások.

György Péter arról ír, hogy a tervezett múzeumok szinergiája új értéket fog teremteni. Az előzőek – építészeti, környezetpszichológiai szempontból mindenképpen – gyökeresen ellentmondanak ennek. A párbeszéd, az együttműködés befogadás típusú kapcsolat: ennek építészeti jelei kellene, hogy legyenek, szép számban, de egyáltalán nincsenek.

Hogy miért is kellene a Városligetben jó néhány új háznak épülnie, csak azzal magyarázható, hogy egyébként nem lenne pénz a park rekonstrukciójára. Az érvelés azért fals, mert jól tudjuk, hogy arra van pénz, amire a mindenkori hatalom akarja, hogy legyen.

Az, hogy miért is legyen múzeumi negyed, a fentieken túl György Péter így intézi el: „a múzeumi sűrűség (önmagában is megkerülhetetlen és igaz) érv”. Lehet, hogy gazdag és jól strukturált rendszerek esetében ez így van. A hazai, szétesett múzeumi világot illetően ilyesmiben hinni szerintem klasszikus értelmiségi naivitás.

Arra vonatkozóan azonban, miért éppen a ligetben legyen a múzeumi negyed, egy jó érv sincs azon kívül, hogy a program motorja az a Baán László, aki – a Szépművészeti Múzeum révén – a ligethez kötődik. Pedig ha csak a környezeti adottságokat nézzük (és a muzeológiaikat nem), szóba jöhetne akár a Margitsziget is, hisz ott is sok a fa és sok az ember. Azt hiszem, ezt senki sem szeretné! Így kéne a ligetre is gondolni!

Élet és Irodalom 2024