MINDENTŐL KELETRE

(1) A kocsmaírónak megnyugszik a lelke, ha egy régen bezárt hely újranyit. Belép, ízlelgeti a készülő mondatokat, számolgatja a évtizedeket, mije volt ez a hely a városrésznek, és mióta. A székesfehérvári Felsőváros legszélső kocsmája a két főút kereszteződésében már akkor is ott állt, amikor az utak még nem főutak voltak, és házak is alig álltak a környéken. A kocsmaíró tehát belép az ajtón, már a rendelést tervezgeti, amikor megpillantja a négy bakancsos, kopasz fiút az első asztalnál. A szeppenten kortyolgató régi törzsvendéget meg a pult szélére húzódva. A kopasz fejek csillognak, akárcsak a tekintetek, a fiúk erősek, szilajak, igazságosztó, dacos angyalok. Az egyikük feláll, ő ugyanis az új pultos, pulóverén büszke madár és egy jókora ország fájó sziluettje. Ilyenkor már késő, visszafordulni nem lehet. Hiába az óvatos tekintet, a szolid körbepillantás, mert a kopaszok már tudnak mindent; ők is ugyanígy felmérték, ki is a belépő. Baj nem lesz, korai még az este, kevés alkohol fogyott; a baj már megvan. A rendelés rövid, tömör, kényszeredett, nincs visszaút. Bár lenne pikoló, az valamivel gyorsabb. Körbenézni azért így is marad idő: a falakon hatvannégy vármegye és a figyelmeztetés: „Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz.”

(2) A helyi kocsmaíró keresztülsétál a városrészen. A buszra várva egy másik évtizedes sarki söröző következik, az egyik magyar királyról elnevezett. Amikor belép a hátsó helyiségbe, alig tudja kikerülni a német hadi indulókra táncoló két magas, terepnadrágos férfit. Három megállóra vagyunk a sokat ünnepelt királyi, történelmi belvárostól. És mégis mindennek a peremén. Mindentől keletre.

(3) Nem akarok én lenni az úgynevezett balliberális vészmadár, de azért tisztelettel kérdezem: nincs ez a szép vagy, gyönyörű vagy ország csöppet megbolondulva?