Néhány észrevétel

Peragovics Ferenc az Ex libris rovatban több kötet mellett recenzeálja Boros Anikó Pusztavám 1944. Ta­nú(ság) – vallomás – emlékezet című munkáját is (ÉS, 2022. december 2.). Mint írja, az 1944. október 16-án Pusztavámon történt esemény, a jolsvai zsidó munkaszolgálatos század tagjainak legyilkolása körül vizsgálódik a szerző, akinek tevékenysége „azonban csak részben történeti, sokkal inkább érdeklik emlékezetelméleti aspektusok, a különböző időben és térben felvett tanúvallomások hitelességének problémái”. A 78 évvel ezelőtt lezajlott tragédiával kapcsolatban nyilvánvalón nehéz bizonyos kérdéseket tisztázni, mi több – mint Boros is megállapítja –, „ma csak azok tudósíthatnak a holokausztról, akik a borzalom utolsó állomását át sem élték”. Hozzáteszem: személyesen, ekkora időtávlatból ma már azok sem. Megtapasztaltam mindezt már a kétezres évek elején-közepén folyt levéltári és helyszíni kutatásom (ez utóbbi azóta is tart) során, amelyet a pusztavámi tömeggyilkossággal kapcsolatban végeztem. Erről szóló, Boros Anikó szerint „eleddig a legrészletesebb tanulmány”-omban – amelyről ő egyébként nincs éppen hízelgő véleménnyel – erről is említést tettem. Munkámban (2008-ban jelent meg) az a cél vezetett, hogy bizonyítsam: Pusztavám ok nélkül viseli a billogot magán a zsidógyilkosság miatt, mert nem terheli felelősség ebben, hiszen nem a lakói, hanem SS-katonák hajtották végre a gyalázatos tettet. A településnek annyi köze volt ehhez, hogy a határában zajlott le a tragédia. Stammler Ferenc községi Volksbund-vezetőn kívül még három volt „bundistát” fogtak perbe távollétükben a népbíróság előtt azzal a váddal, hogy részesei voltak a gyilkosságnak, de legalábbis jelen voltak, amikor az megtörtént. (A népbíróság nem hozott ügyükben ítéletet, szerepüket, személyes felelősségüket valójában nem tisztázta, pusztán kijelentette: háborús bűnösök, de egyiküket sem kérték ki Nyugat-Németországtól.) A négy férfi és számosan a helyi „svábok” közül már 1944 telén elhagyták a falujukat, más pusztavámiakat pedig a későbbiekben, évek múlva telepítettek ki Németországba. Ez utóbbi, 1948-ban lezajlott kitelepítésnek azonban semmi köze sem volt az 1944. október 16-i tragédiához, annak nemzetközi, úgymond „nagypolitikai” összefüggései voltak.

Peragovics Ferenc jól látja: „Boros Anikó szerint a kitelepítés versus holokauszt versengő narratívával van dolgunk, az emlékezetkultúrában zajló értelmezési versenyt egyértelműen a sváb áldozatiság nyerte”. Nehéz belátni, miért is. Boros ebben (is) téved. Nincs versengés abban, hogy ki szenvedett többet: a pusztavámi svábok, vagy előtte a zsidók. Nincs semmiféle relativizálás e tekintetben.

Boros Anikó nyomán Peragovics is úgy gondolja, „népbírósági perek ide vagy oda, azt mégis skandalumnak kell tartsuk, hogy a pusztavámi művelődési ház faláról néhány éve eltűnt a tömeggyilkosságra emlékező tábla”. Nem az, tehát nem kell annak tartanunk! Jómagam ezt írtam 2008-ban megjelent tanulmányomban a 130. oldalon az emléktáblával kapcsolatban: „A pusztavámi művelődési ház falán rozsdásodó emléktábla szerint 216 férfit végeztek ki a település határában.” Tehát ez egy zománcozott fémtábla volt, amely már 2008-ban is rozsdás volt. Ezt távolították el 2013-ban. (Ekkor tatarozták az épületet.) Boros Anikó figyelmét elkerülte a művelődési háztól 200 méterre lévő, kőből épült emlékmű a katolikus templom közelében, amelyen viszont ott áll a keresett, restaurált emléktábla jól olvashatóan a következő szöveggel:

„EMLÉKÜL A PUSZTAVÁM KÖZSÉG TERÜLETÉN KIVÉGZETT MÁRTÍROKNAK. 1944. október 16-án községünkben a náci fasiszták 216 magyar munkaszolgálatos életét oltották ki. EMLÉKÜKET ÖRÖKKÉ MEGŐRIZZÜK! SOHA TÖBBÉ FASIZMUST! A FELSZABADULÁS 25. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL. KÖZSÉGI TANÁCS V.B. HAZAFIAS NÉPFRONT BIZOTTSÁG.”

Ez az emlékmű már 2016-ban is ott állt a másik kettő: az első és a második világháborús áldozatok oszlopa mellett (a szovjetet addigra már másodszor is – először 1956. október 26-án – eltávolították), egy évvel előbb, mint hogy Boros felkereste a helységet…

Egyetértek Boros Anikóval, aki szerint – Peragovics szavaival – „fenntarthatók a plurális értelmezési lehetőségek és a sokféleség”. A recenzens szerint Pusztavámon „a megváltozott összetételű falusiak emlékezetéből lassan kikopik a jolsvai munkásszázad története”. Ténykérdés. Vagy mégsem? 78 esztendő telt el azóta, az utolsó szemtanú, Macher János is meghalt ez év augusztusában 93. életévében. (Halála előtt két héttel beszélgettünk, sokadszor, a tragédiáról.) Nincs igaza Peragovics Ferencnek, mert Pusztavámon ma sem uralkodik a kollektív amnézia. A fiatalabb generációk is ismerik, ha nem is a jolsvai zsidó munkásszázad történetét – hiszen azt legfeljebb a szaktörténészek ismerhetik –, de a tragédiáét (időről időre az évfordulón meg is emlékeznek róla), mi több, megközelítőleg a helyét is; de nyilvánvalóan számukra mindez ugyanúgy a távoli múlt, mint ahogyan az 1956-ban lezajlott forradalom vagy éppenséggel a rendszerváltás időszaka.

Köszönöm a recenzens javaslatát, miszerint „a pusztavámi helytörténetet is fel kellene lendíteni!” – magam is ezen fáradozom, ezért írtam jó néhány tanulmányt ennek a falunak a múltjáról (2003-ban, 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban jelentek meg). Sajnálom, hogy ezeket sem Boros, sem Peragovics nem ismeri.