Pár szomorú sor

Régóta írok én már az Élet és Irodalomba. Sokat köszönhetek neki, hálás is vagyok a szerkesztőnek, s bizonyára néhányszor irritáltam az olvasókat (némelyeket mindig), amit szánok-bánok.

Hébe-hóba vissza is éltem a vendégjoggal, amikor sérthettem a szerkesztőség és a közönség becsületesen és őszintén vallott meggyőződését. Ez talán nem volt helyes, de semmiképpen nem volt eredményes.

Néha meg – mint most is – azon kell eltűnődnöm, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy írjak a világszemléletileg változó magyar liberális sajtóba, nem vezetem-e evvel félre magamat és mindenkit.

Olvasom Tillmann J. A. Oroszok orbitális országa című esszéjét (ÉS, 2018/5., február 2.). Nem az egyetlen írás, amellyel nem értek egyet ebből a számból. De ez más. A nagy tehetségű szerző orosz írók ellenszenves megnyilatkozásaiból, majd mások Oroszországra rossz fényt vető műveiből válogat. Ez sovinizmus. Semmi egyéb.

Az Élet és Irodalom alkalmi dolgozótársa vagyok, és rendszeres olvasója. Mindkét minőségemben rosszul érzem most magam, zavarban vagyok. Mit kezdjek én ilyen lappal? A szerkesztésbe – helyesen – nincs beleszólásom. A szerkesztő azt közöl, amit akar.

Valószínűleg csak az én magánügyem, hogy azt hiszem: ez elviselhetetlen.

Már rég föltűnt, hogy míg a szélsőjobboldal főleg nyugatellenes meg Európa-ellenes (stb.), a „nyugatos” magyar liberálisok egy része – ez is régi hagyomány – lenézi az ortodox (görögkeleti) népeket, keleti szlávokat, románokat, görögöket. Bizánc, Balkán, fanarióták, baksis, szolgalelkű muszkák, diktatúrára hajlamos aljanép. Ezt halljuk egyre gyakrabban, a rendszerváltás óta igen sűrűn. Korábban is megelégelhettem volna, de most betelt a pohár.

Az, hogy ennek a sovinizmusnak más a fő iránya, mint a kormányzó szélsőjobboldal sovinizmusainak, nem mentség. Erre nincs mentség.