Egy tévedhetetlen költő

Ha a barátom most mondaná, hogy nemigen talál Nagy Lászlóban egy beleolvasás kapcsán izgalmat, akkor azt felelném, hogy azokat a fajta poétikai és nyelvfilozófiai kérdésfeltevéseket, amiket feltételezem keresett a versekben, hiába kereste. De van ott csaknem végtelen számú más dolog. Most azt javasolnám neki, hogy figyeljen például a poszthumán, állat-emberi, gép-emberi és egyéb problémákra, hogy nézzen a mitologikus-ideologikus és képviseleti közmegegyezés mögé.

Amilyen legendás a portréfilm, olyan sokat idézett annak vége is.

„(…) A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az, nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé, hogy ama megírt, jósolt, szinte naponta elmondott örök béke, harmónia, boldogság elfogadja-e ezeket a teremtményeket, lényeket, alkalmasak lesznek-e erre az édenre? (…)

K. I.: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat – ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?

N. L.: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenek: csak ennyit tehettem értük.”